2014. január 25., szombat

31. Megvan

Sziasztook!
Immár megjelent a harmincegyedik fejezet is! Olyan hihetetlen, hogy már ez a rész jön... De ennél még hihetetlenebb a 20 feliratkozó, amit nem is reméltem! Óh, milyen régen is volt, mikor örültem a negyedik feliratkozómnak... Félreértés ne essék, én most is imádok minden egyes új olvasót és természetesen a régieket is! Sőt, Értetek érdemes írni... Olyan öröm jár át, mikor van egy- egy újabb komment vagy egy új feliratkozó... Eszméletlen és hihetetlen!
Természetesen a 8346 megtekintéstől is odavagyok! Nagyon szépen köszönök mindent! 
A rész ismételten nem a legjobb, egyre jobban azt érzem, hogy már nincs annyira ihletem, mert nem akarom elengedni, annyira a szívemhez nőtt 6 hónap alatt… Jó, ne temessük előre! 

Ne feledjétek a twittert, kövessetek, hogy izgalmas kulisszatitkokat és kis részleteket tudjatok meg! ITT meg is tehetitek!


Végül pedig jó olvasást kíván, s ölel Titeket,

Bebyxx

      Még mindig borzalmasan éreztem magam, pedig már közel egy órája ültem a kanapén. Perrie megint ugrott az első szavamra és amint tudott, jött. Most viszont magával hozta Niallt is, aki csodálatos teát készített nekem. Most is mellettem ült, miközben hátamat simogatta. Jó volt hozzábújni, érezni, hogy fontos vagyok valakinek. Nem értette, hogy miért vagyok ennyire kiborulva, még nem mondtuk el neki a tegnap történéseit. Perrie a pincében volt, és próbálta eltakarítani őt... Szinte képtelen vagyok belegondolni is, hogy mi történt, nem hogy kimondani.
- Hol van Harry?- szólalt meg végre a szöszke, aki most már nem akart némaságba burkolózni. Valószínűleg valami javulást mutathattam, ha meg mert szólítani.
- A szobájában... Nincs valami jól!
- Mi történt vele?- szólt rémülten és máris felpattant, hogy megnézze a barátját. Még időm sem volt megszólalni, ő már a lépcsőn futott felfelé.
       Én is felkászálódtam, a bögrét az asztalra helyeztem, az ölemből leesett plédet visszadobtam a kanapéra, majd Niall után iramodtam. Későn értem oda, ő már az ajtóból bámulta megmerevedve a barátomat. Teljesen lefagyott, tátott szájjal támaszkodott a kilincsben.
- Mi történt vele?!- ismételte el újból az előbbi kérdését sokkal ingerültebben.
- Nem mondhatom meg... Sajnálom... Most inkább menj el, kérlek! Tudok vigyázni rá!
Fejét rázva hagyta el a szobát, miközben látszott rajta a csalódottság. Azt viszont értékeltem benne, hogy nem ragaszkodik feltétlen a magyarázathoz. Fogalmam sincs, mit mondtam volna neki, miért fekszik Harry összeverten a szobában. Nem hazudhattam neki. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy a szemébe lódítsak, de nem tudtam hogyan közölni vele, hogy természetfeletti lény vagyok. Sőt, hogy helyesbítsek, nem is vagyok a Földre való.
     Egyre közelebb lépdeltem az alvó Harryhez, majd az ágya szélére ültem. Ujjbegyeimmel cirógatni kezdtem, amit ránézésre érzékelt. Lassan mosolyra húzta a száját, de szemét nem nyitotta ki. Gyanítottam, hogy nincs egészen magánál. Mikor kezem lassan az övéhez csúszott, markába zárta, és finoman megszorítgatta. Közelebb hajoltam hozzá, feje búbjára egy halovány csókot nyomtam. Nem tudtam, hogy hol kínozták meg, ahogy azt sem, hogy hol fáj neki. Nem akartam rosszat neki, pont ezért is tartottam tőle a távolságot, pedig legszívesebben jól megölelgettem volna. De tudtam, hogy nem lehet.
      Sokáig feküdt még békésen, de aztán idővel egyre többször nyögött fel. Szemöldöke összeszaladt, arcára fájdalom ült ki. Hirtelen kikaptam ujjaim az övéi közül, s máris száguldottam le a konyhába gyógyszerért. Vihar sebességgel nyitogattam a fiókokat és a szekrényeket, míg végül ráakadtam egy fehér dobozkára. Tele volt vitaminnal, fájdalomcsillapítóval, és egyéb készítménnyel. Lekaptam egy poharat a polcról, félig engedtem, majd mindezeket kézbe kapva újra felmentem a szenvedő Harryhez. Az üvegpoharat az éjjeliszekrényre tettem, s kiválasztottam a megfelelő pirulát. A göndörke fejét kissé megemeltem, beadtam neki a fehér bogyót, majd leöblítettettem. Pár perc múlva arca megenyhült és még a kisfiús mosoly is visszakúszott rá... Máris jobban éreztem magam, és így már nem volt akkora lelkifurdalásom, hogy otthagytam.
     Újra elhagytam a szobát, azonban most a pince felé vettem az irányt. Félve léptem egymás után a lépcsőfokokra, bár nem az eséstől, hanem a lenti látványtól rettegtem. Viszont most sem kellett csalódnom barátnőmben, odalent már csak a törött darabok fogadtak. A holtest- vagyis a test, nem, inkább Kiera- már sehol sem volt. Nagyon hálás voltam Perrie- nek, én nem lettem volna képes eltakarítani...
- Köszönöm, tényleg! Nagyon- nagyon!- adtam hangot a hálámnak. A szőke díva lassan megfordult seprűvel a kezében, majd csodás mosolyt villantott felém.
- Ugyan drágám, nincs mit! Amúgy azt hittem az előbb, hogy Kiera szelleme látogat meg a bosszúállás érdekében...- ugratott.
- Ne Perrie, ez rohadtul nem vicces... Így is borzalmasan érzem magam! Azt hiszem ez még hetekig fog kísérteni... Uramatyám...- borzongtam meg, majd kezeimet átfűztem a mellkasom előtt.
- Ugyan... Ez nem akkora tragédia... Amúgy sem miattad történt, öngyilkos lett... Semmi közöd nincs hozzá! Gyere fel, csinálok neked egy teát!
      Valóban letette a seprűt, karon ragadott és felkísért a földszintre. A pinceajtót gondosan bezárta, majd a konyhába ment, hogy teát készítsen nekem. Leültem az étkezőasztal vaníliaborítású székére és vártam, hogy Perrie is helyet foglaljon velem szemben. Jólesett a málnaízű tea, annak ellenére, hogy ma már nem tudom hányadik csúszott le a torkomon. Talán ez a forró folyadék kicsit megnyugtatta a belsőmet, s ezáltal engem is.
- Hova lett Niall? És mi van Harryvel? Jobban van már? Felébredt?- kezdett bele a kérdezősködésbe, mikor már meggyőződött, hogy a nyugtatóm felét magamba döntöttem.
- Hát meglátta Harryt... Nem akartam elmondani, hogy mi történt, ezért elküldtem! Viszont Harold az előbb nagyon jól volt, aztán jött rá egy fájdalomroham, utána pedig megetettem valami fájdalomcsillapítóval... Azt hiszem most picikét jobban van, viszont még mindig alszik... Bár szerintem jót tesz neki, ha kipiheni magát!- meséltem el egy szuszra.
- Hát őszintén remélem, hogy nem mérgezted meg!- viccelődött Perrie, majd borzalmas arckifejezésemet látva még hozzá tette...- Jaj, csak vicceltem!
     Perrie nagyon édes volt, ismételten velem töltötte a délutánt. Hogy kissé felvidítson, valami romantikus vígjátékot tett be. Egyik percben még pityeregtem, majd a filmtől hangos nevetésben törtem ki. Mikor megjelent a "Vége" felirat a fekete tévéképernyőn, a szőkeség felé fordultam. Arcomra újra felkúszott a kétségbeesés.
- Mit tegyünk Patrickkel? El kell számolnunk vele! Elvégre az űrlények nemsokára kabint küldenek értünk... És Harry sincs abban az állapotban, hogy megmentsen minket... Mi lesz most?! Volt remény, erre minden fuccsba ment?!- barátnőm magához húzott, s a hátamat kezdte simogatni.
- Ne aggódj! Patricket el fogjuk kapni... Az igazit megtaláljuk és minden rendben lesz! Már van is egy tervem...
        Pár órával később már a tervet készítettük elő. Egyáltalán nem volt biztos, hogy beválik, ez tette a helyzetet olyan félelmetessé. Ujjaimat tördeltem, miközben Perrie erősen nyomta a gázpedált. Az egyik legforgalmasabb helyre mentünk, ahol Patrick könnyen ránk találhat. Nagy nehezen parkolót találtunk, majd kiszedtük Hazzát a hátsó ülésről. Nem volt jó állapotban, de már képes volt nyitott szemmel, egyedül járkálni. Egy adag fájdalomcsillapító ködösítette el a látását és tudatát, de elfogadható állapotban volt. Belém karolt, én pedig az egyik közeli parkhoz vezettem. Miután leült, én elé guggoltam. Úgy éreztem, mintha én lennék az édesanyja, aki terelgeti az útját. Arcán végigsimítottam, majd megnyugtattam, hogy semmi baja sem lesz. Végül homlokára egy puszit nyomtam, lelkére kötöttem, hogy maradjon ott, és elhagytam a helyszínt. Visszaültem az autóba, onnan figyeltem Harryt, amint magányosan ül álcájában, a szemfüles rajongók elől. Nem ismerhették fel Őt a lányok, most nem! Sikerülnie kellett a tervünknek!
        - Megvagy! Végre megvan! Ó istenem!- ordibáltam, miközben éppen Patrick hátán csücsültem.
Az az idióta agytalan űrlény beugrott a csapdánkba. Érzékelve Harryt, ellátogatott ide, ahol mi lerohantuk, s elfogtuk. El sem hittem, hogy az eddigi horrornak most itt végeszakadt. Hogy elkaptuk ezt a fajrondító egyedet, aki meg akarta váltani a világot... Kezeit hátratekertem, majd felálltam róla. Perrie átvette, s pontosan szembe állította velem.
- Miért tetted ezt? Először azt hittem szeretsz engem!- néztem szemeibe, amik szikrákat szórva meredtek rám.
- Megcsaltál!
- Ugyan- ugyan... Már az első pillanattól fogva kihasználtál, és meg akartál ölni! Utállak parazita, utállak!- üvöltöttem a képébe.- Mondd meg, hogy hol tartod az igazi Wood gyereket!
- Nem vagyok hülye, dehogy mondom!- nevetett a képembe, egészen addig amíg be nem húztam neki egy jó nagyot.
       A düh hatalmas hullámban járta át testem, és csak azért nem öltem meg azt az idiótát, mert egyrészt nyilvános területen voltunk, másrészt hasznunkra válik még. Újra Harryhez mentem és a terepjáróhoz vezettem. Az anyósülésre ültettem, míg én Patrcik mellé ültem, hátra. A rá mért ütés miatt elvesztette az emlékezetét, így legalább nem kellett félni, hogy megszökik előlünk.
     Hazaérve Őt is a pincébe vittük, majd Harryt felkísértem a szobájába. Levetkőztettem egy szál boxerbe, és ágyba dugtam. Betakargattam, jó-éjt-puszit nyomtam arcára, végül pedig épp indultam volna le, mikor meghallottam a beszédet és hallgatózásba kezdtem. Nem szabadott volna, mégis a lépcsőkanyarulatból hallgattam végig a beszélgetést.
- ... Nem, nem erről van szó... Napok óta csatangolsz az isten tudja hol... Állítólag mindig Stacyvel vagy, aki igazából Harryvel mulatja az időt... Nem érdekel, hogy kivel csalsz meg, s mióta, de én nagyon szerettelek... Te pedig lealázol ország-világ előtt... Épp mikor olyan fontos dolgot akartam mondani neked...
- Zayn! Teljesen félreérted! Nem csallak meg, csak vannak olyan dolgok, amiket nem mondhatok el....
- Perrie, ez nagyon átlátszó duma! Úgy gondolom, hogy mi mindent megoszthatunk egymással!
- Nem, ezt nem értenéd meg... Kérlek fogadd el, hogy nem oszthatok meg veled mindent! Sajnálom!- Perrie hangja el-elcsuklott, de még tartotta magát.
- Hát akkor Perrie Edwards azt hiszem most a mi útjaink elválnak!- szólt Zayn, majd hallottam, hogy nem sokkal később az ajtó bevágódott és a megtört lány heves zokogásban tört ki.
     Leszaladtam, majd mielőtt még bármit is szólt volna, magamhoz vontam. Nem szóltam, s ő nem kérdezett. Csak percekig álltunk csendben ölelésbe burkolózva.
- Ugye hallottad?- szipogta, majd kibontakozott az ölelésből. Szeme alatt fekete csíkok ültek, amit a könnyekkel áztatott szemceruza okozott. Ujjamat arcához emeltem és próbáltam eltűntetni onnan.- Mindent?
Szó nélkül bólintottam, majd én vonszoltam őt a konyhába. Ugyanúgy megitattam gőzölgő teafőzettel, végül pedig beléimádtam egy kis ételt is. A hangulata nem sokat változott, csupán akkor oldódott fel, miután megmártózott egy jó nagy kád forró vízben. Megágyaztam neki, én magam pedig elvonultam Harry hálószobájába. Nem kellett több öt percnél, máris elnyomott az álom.
      A karomat valaki kedvesen és lágyan simogatta. Arcomra mosoly kúszott és máris fölébredtem. Szememet nem nyitottam ki, vártam az ébresztő csókot. Hirtelen megváltozott szuszogásom és felfelé görbülő szám elárult. A puszi váratott magára, de túlságosan is akartam látni szerelmem, éppen ezért nyitottam ki az addig vonallá szűkülő nyílásokat. Meglepődve tapasztaltam azonban, hogy Harry még mellettem alszik, én pedig éppen Danielt akarom megcsókolni. Halk csippanás hagyta el szám, mire jóleső nevetésben tört ki.
- Van egy olyan tippem, hogy nem rám számítottál...
- Még szép! Egyáltalán hogy kerülsz ide? Tegnap nem is láttalak!- ültem fel az ágyban miközben arrébb csusszantam, hogy ő is helyet foglalhasson.
- Nos igen, tegnap egészen megfeledkeztél rólam... Bár tulajdonképpen itthon sem voltam... Próbáltam megkeresni a bátyámat...
     Danielt először nem ismertem, de miután többször is segített,  nem hittem, hogy valóban 15-16 éves... Egy érett gondolkodású férfinak tűnt, aki képes volt átlátni a hazugságon, hogy megvédje az emberiséget. Igaz, hogy tudta, a bátyja nem az igazi, de mégis verte... A tudat, hogy az embert saját testvére bántalmazza- még ha csak külsőre az- elég borzalmas... Most azonban, ahogy előttem ült és a tegnapi feladatáról beszélt, szemeibe könnyek és a kétségbeesés szikrái gyűltek, újból kisfiúnak tűnt. Egy elveszett, védtelen kisfiúnak.
- Ne aggódj, minden rendben lesz!- simítottam végig a karján, ahogy ő nem is olyan régen.- Tegnap elfogtuk Patricket, vagyis az űrlényt! Ma kifaggatjuk és megkeressük az igazit... Harry ma még gyógyulgat, aztán elrepülünk, hogy megmenthessük a fajomat... Idelent pedig minden a régi kerékvágásban fog folyni..- vázoltam fel a közeljövő eseményeit. Már jó lett volna, ha a végén tartunk...
- Hát eddig ezt miért nem mondtad?- ugrott fel, s mielőtt még bármit is szóltam volna, elindult le a pincébe. Más választásom nem volt, utána rohantam, nem volt szükségem rá, hogy valami meggondolatlanságot kövessen el.
      Nagyjából fél órán keresztül ordított Daniel odalent. Teljesen kikelt magából, sosem láttam még ilyennek. Egy ennyi idős gyerektől elég ijesztően hatottak a csúnya szófordulatok. Nem csak szavakkal akarta kifejezni az eddig felgyülemlett haragot, de mindvégig erősen szorítottam a vállát, megelőzve az esetleges bajt. Patrick nem szólt vissza, csak lehajtott fejjel fogadta a leszúrásokat, a számonkéréseket. Talán belátta, hogy vesztett és nem akart vagy talán nem tudott harcolni ellenünk. Hirtelen sajnálatot, de legfőképpen szánalmat éreztem iránta.
- Mondd meg, hol van a bátyám! Mondd meg, különben meg fogsz halni! Mondd meg!- üvöltött még mindig Daniel. Próbáltam csitítgatni, de nem hatotta meg. Sőt, az erőm is kevésnek bizonyult, kibújt a fogásom alól, áltestvéréhez szaladt, majd jó nagy pofonnal gazdagította. Nem túl méretes tenyere szép piros helyet hagyott a foglyunk arcán. Mielőtt még követte volna társa is, újra elkaptam és lenyugtattam.
 - Már nem él... Megöltem!- köpte a szavakat, majd felnevetett. Abban a négy szóban, amit kimondott, annyi gyűlölet és gonoszság volt, hogy még nálam is kiverte a biztosítékot.
    Immár két kézzel szorítottam az előttem a dühtől vonagló gyereket. Felvonszoltam a nappaliba, ahol még hallani lehetett a kárörvendő nevetést. Amint felértünk a lépcsőn, az ajtót bezártam, Danielt pedig magam felé fordítottam. Szemében már nem a harag csillogott, hanem a gyász és a bosszú vágya. Nem ismertem a testvérét, mégis átéreztem a fájdalmát. Éreztem, hogy szoros kapcsolatban voltak. Csak miatta tűrte az űrlény viselkedését. Őt akarta megmenteni, de végül nem sikerült.
- Miattam... Miattam halt meg!- ordította, miközben a könnyek beborították kerekded arcocskáját. A kanapéra borult, a fejét és az öklét maga mellett verte a puha anyagba.
- Nem a te hibád!- szóltam halkan. Egy sóhajtás keretében ereszkedtem mellé és nyugtatgattam tovább.
      Daniel nem sokkal később kimerülten nyúlt végig a hosszú ülőalkalmatosságon. Sajnáltam, de mégis fontosabb volt most Harry állapota. Tudtam, hogy nincs sok időnk, a lények nemsoká' küldenek egy járművet nekünk. Hamarosan elindul a szaporítási folyamat, ami megmenti a fajunkat. Utána Harold lesz a hős, s választhat majd a földi vagy a kinti élet közt. Mindegy hogy hol, de biztosan együtt leszünk a jövőben... Sokáig, az emberi lét végéig... A csodás gondolatok még a borzalmas dolgok ellenére is megmosolyogtattak. Feltrappoltam az emeletre és útba vettem a szerelmem szobáját.
      A legszebb dolgot láttam, amit csak el tudtam képzelni abban a pillanatban. Harry állt az ablak előtt és kint nézett valamit. Csak egy szürke melegítőnadrágot viselt, háta csupaszon meredt felém. Izmai megfeszültek, amint meghallotta, hogy valaki még tartózkodik a szobában. Lassan megfordult, majd mikor meglátott, azonnal hozzám lépett, s magához vont. Nem szólt, csak ajkával csókolgatta a hajamat. Egész lassan haladt lefelé, de végül elérte a számat is. Ráérősen puszilgatott, nem sietett. Most már nem kellett senkitől tartanunk, csak mi voltunk...
- Szerelmem, jobban vagy?- simítottam a hajába, mikor már szétváltunk. Egy ideig csak nézett, majd megszólalt.
- Olyan jó hallani, hogy így hívsz!- természetesen megint nem a kérdésemre válaszolt, de nem különösebben izgatott. Úgy sem tudtam volna mit is mond, már maga a hangja is elvarázsolt.
      Kezét megfogtam és az ágyhoz húztam. Értette a célzást, visszafeküdt a takaró alá, én pedig hozzábújtam. Ujjaimmal a mellkasát cirógattam, végigkövettem tetoválásainak vonalát, és végig is puszilgattam. Ő a loknikká összeugró hajtincseimet piszkálgatta. Olyan jó érzés volt, akár a végsőkig is el lettem volna így, elbújva a világ gondjai elől. Lassan belefogtam a mesélésbe és beavattam a kiesett emlékképekbe is. A mondandóm végére Őt is kettős érzések vették hatalmába. Elmondta, hogy csalódott Kierában, örül Patrick elfogásának, fél a közelgő ceremóniától. Az idilli hangulatot és jelenetet a szörnyű robaj a kertben, és egy azt követő becsapódás követte. Hirtelen mindketten felpattantunk és az ablakhoz rohantunk.
      A zöld pázsitot, melyet magas fa kerítés rejtett el a szomszédok szeme elől most hirtelen egy fémszerkezet és az azáltal keletkezett kráter csúfította el. Harry felé néztem, aki először nem tudta miről van szó, majd egy kicsivel később leesett neki. Ez lesz az a jármű, mellyel nemsokára elindulunk felfelé.
- Nem késlekedhetünk!- fordultam felé. Megfogtam a kezét, ujjaimat az övéi közé csúsztattam, kicsit megszorítottam bátorításképp, majd tovább folytattam.- Találj ki valamit a többieknek, mond azt, hogy nyaralni megyünk, vagy bánom is én, de holnap reggel indulunk az egyszer szent!

2014. január 21., kedd

Egy kis infó

Sziasztok!
Először is szeretném bejelenteni, hogy csináltam twittert a blogjaimnak... A facebook már úgy is olyan uncsi ^^ ITT megtalálhatjátok és nagyon örülnék ha követnétek is :) Ha nem is minden nap, de híreket és kis részleteket fogok megosztani... Szóval gyertek, csak gyertek :))
A másik: csak 88 megjelenítés van a részen, ahhoz képest, hogy az előzőn 209 volt... 2 kommentet kaptam, ahhoz kést, hogy múltkor 5-öt... nem vagyok nagyravágyó, csak a múltkorin aktivitás nagyon jól esett!
Célom, hogy meglegyen a 10 000 kattintás mielőtt még blogot váltok :) 
Ja és ha minden jól megy pénteken új réééész :))
Imádlak Benneteket, és ne feledjétek,
kövessetek,
Ölel Titeket,
Bebyxx

2014. január 19., vasárnap

30. Összefogás


Sziasztok :)
Teszentségesúristenatyaég... Hát mi történt itt?! Az oké, hogy most már sajnos két hete nem jelentkeztem, de hogy azalatt 1100 megtekintés legyen?! Attól teljesen kész vagyok... Meg persze az 5 hozzászólás... Rettenetesen örülök, szavakba sem tudom önteni! Nagyon jól esik ez nekem, de ezt igazán talán csak a bloggerek érthetik meg!
Nos igen és ha már itt tartunk, sajnálom, hogy eddig nem hoztam részt, de nekem is itt volt a félév... Nem akarok nagyképű lenni vagy ilyesmi, de annyira örülök, hogy ezt meg kell osszam veletek: sikerült a kilencedik osztály első félévében is kitűnőnek lenni :) nektek hogy sikerült?
Mivel ilyen sokat késtem a résszel, kicsit elcsúszott a beosztás, így kissé később fejeződik be a történet... Eddig nem akartam gyászolni a blogot, de ezen kívül már csak 3 rész és az epilógus jön! Nem szeretném ennél tovább húzni, higgyétek el, így lesz majd kerek :)
Több most nem jut eszembe- így is elég hosszú voltam- úgyhogy 7699 megtekintéssel és 17 feliratkozóval útjára indítom a harmincadik fejezetet, amit próbáltam kissé hosszabbra megírni, kárpótlásul :) Bár nem érzem valami fenomenálisnak...
Mindegy; jó olvasást,
Ölel, s csókol Titeket,
Bebyxx

    A torkom kiszáradt, izmaim elernyedtek, hirtelen olyan rosszul lettem, mint még soha. Háromszor jártam körbe az emeletet, de sehol sem találtam meg a bongyorkát. Sebesen rontottam be a szobába, mely most éppen Danielt látta el. Hála a jó égnek a kicsi Wood még édesen szunyókált, se a föld, se Patrick birtokló keze nem nyelte el. Szegény nagyon kimerültnek látszott, még így is, hogy szinte az egész napot átaludta. Valószínű, hogy minden pillanatban szorongania kellett az idióta parazitától.
- Daniel!- szólongattam finoman, miközben helyet foglaltam az ágya szélén. Csupasz karját simogatni kezdtem, enyhítve az ébresztés borzalmas érzését.
Nem akartam neki rosszat, vagy ilyesmi, de Harry egyelőre fontosabb volt, mint az előttem fekvő fiú lelkecskéje. Amúgy is kellene már valami táplálékot belésulykolni, a kilátszó bordák alapján ez mostanában nemigen vagy csak szegényesen történt meg. Ha az édesanyja- ezzel együtt a két kisebb testvér- más országban tartózkodott, akkor csak Patrick láthatta volna el, ami ugye teljesen lehetetlen dolog.
      Megismételtem még párszor a nevét, mire a szempillája remegni kezdett. Pislogni kezdett, végül egyenesen az én szemeimbe nézett. Egy ideig még kereste a hangját, de a kelés okozta fáradalmak és a sokórányi beszédhiány miatt rekedtes és halk hangok hagyták csak el a torkát.
- Mondjad, mi ennyire fontos, hogy felébressz?!
- Nem találom Harryt...
- Megnézted már az ágy alatt?
- Nagyon szellemes vagy mondhatom...- vágtam pofákat, majd teljesen beavattam - Komolyan beszélek, tényleg nincs sehol... Együtt mentünk moziba, s miután haza értünk, felment a szobába... Ez pontosan egy órája történt! Azóta nem jelentkezett! És mivel én mindvégig lent voltam, eléggé valószínű, hogy észreveszem, ha elmegy, szóval egyértelmű, hogy elrabolták... És azt hiszem tudom is ki volt!
- Levegőt is vegyél közben!- húzta mosolyra a száját Daniel.- Nos nekem is lenne tippem... De meg kell keresnünk, mielőtt még történik valami baja! Tudod jól, hogyha Pat keze van a dologban, nem társasjátékozni vitte magával.
      Aggódva hallgattam végig a Wood fiút, majd gondterhelt arccal vonultam ki a szobából, mikor kért pár percet, hogy összeszedhesse magát. Én levágtattam a földszintre, hogy az itthon tartózkodóknak is beszámolhassak a nemrég történt dolgokról. Ott lent senki sem volt, de az asztalon egy kis cetli tájékoztatott, miszerint bementek vásárolgatni. Erről eszembe jutott a fehér papír, amit a szobában hagytak Harryért cserében. Előrángattam a zsebemből a kissé már gyűrött üzenetet és levágódtam vele a kanapéra.
- Kedves kis Stacy! A kis barátodat magammal vittem, nehogy valami rosszat csinálhassatok! Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy mégis túl fogjátok élni ezt az egészet?! Nem, erről én gondoskodom! Lassan kihaltok és végre elpusztul a fajotok! És te abban a különleges helyzetben vagy, hogy végignézheted a társaid halálát és az én kegyetlen uralkodásomat is minden lény felett! Ja és mondd meg Daniel-nek, hogy nem teljesítette a feltételeket, ezért lassan gyászolhatja a bátyát is! Ugyanis a holnap reggelt már sem Patrick sem Harry nem éri meg...- halkan, suttogva olvastam végig a levelet, amitől még a szőr is felállt a hátamon.
     Borzalmas érzések és gondolatok támadtak meg, amikor belegondoltam az előttem papírba vésett szavakba. Ez az ember, bocsánat űrlény egy gerinctelen mocsok... Azt képzeli, hogy csak az ő faja hivatott a túlélésre és uralkodásra! Pedig ez korántsem így van: mindenkinek, még egy ici- pici hangyának is joga van a létezésre, az életre. Nem egy ilyen gonosz egyed emelkedik ki a többiek közül, ebben az univerzumban mindenki egyenjogúnak számít, a kisebb hierarchiától eltekintve. Viszont ez az idióta túl sokat képzel magáról.
     Rögtön erős gondolkodóba estem, hogy hogy szabadíthatnám ki Harryt. Igen, ez az évezred vicce: nekem kell meg menteni egy olyan ember életét, akinek az én fajomat kéne túlélésre segítenie. Rögtön egy név ugrott be, mégpedig Perrie-é. Muszáj megtudnia a legújabb híreket, ugyanis egyedül képtelen lennék eldönteni a következő lépést vagy épp' végrehajtani azt. Kezembe kaptam a mobilom, majd rögtön kikerestem a megfelelő névjegyet. Már majdnem feladtam, mikor végre a szőke ciklon nevetgélve szólt bele.
- Hallo! Drága Stace tudod, hogy imádlak meg minden, most viszont az egyik legrosszabb pillanatban akadt kedved cseverészni... Eléggé elfoglalt vagyok most... Zayn... Hallod, Zayn várj már!- azt hiszem lettek volna ötleteim, mit is csinál most az én kis barátnőm, és szívesen hagytam volna, ha nem a barátom élete forgott volna kockán.
- De Perrie! Segítened kell! Harold Styles, a Kiválasztott eltűnt és körülbelül 7-8 órán belül meg fog halni ha nem találjuk meg időben!- hadartam el gyorsan mielőtt kinyomja a telefont.
        Kevesebb, mint negyed óra múlva, már Perrie is a kanapén üldögélt. Csukott szemekkel, feltett lábakkal hátradőlve terpeszkedett, miközben ujjaival a halántékát masszírozta. Mihelyt elmagyaráztam neki a történteket, összekapta magát és ide indult. A barátját nem tudom mivel rázta le, mindenesetre most nem zavargolódott.
- Fogalmam sincs, hogy álljunk neki!- kezdte a mondandóját, holott evvel semmit sem segített. Sajnos nekünk is ez volt a véleményünk, lassan órák óta ültünk itt.
- Daniel, neked sincs semmi ötleted?- néztem rá a segítőnkre, akiben megint csak bíztam. Megrázta a fejét, de szólni nem tudott, hiszen éppen a második tányér kaját gyűrte le.
- Azt hiszem az a parazita valami régi házba szokott ellátogatni... Egyszer engem is elvitt, mikor a jó bátyust játszotta... De akkor is csak suli előtt néztünk be, azért hogy elhozzon valamit...
- Ezt nem tudtad előbb mondani?!- ugrottam fel a helyemről, majd rögtön az ajtó felé indultam.- Oda tudsz találni, ugye?!- néztem rá jelentőségteljesen.
       Azokban a pillanatokban, mikor kiderült, hogy talán van mentség, máris kissé megnyugodtam. Egyáltalán nem volt biztos, hogy időben találjuk meg a bongyorkát, mégis halvány reménysugár csillant meg előttem. A továbbiakban minden a kis Wood-on múlt és Patrick jóindulatán, na meg persze egy jó terven.
- Ha vihetem a kaját, megmondom hova kell menni!- szólt, miközben ő is az ajtóhoz sétált.
- Te pedig vezetnél? Elvégre én még mindig nem használok ilyen közlekedési eszközt!- miután a barátnőmre néztem, bólintott és ő is felkapva kabátját elindult az egyetlen ház előtt parkoló autóhoz.
       A kis édes, aranyos, imádnivaló és még sorolhatnám tovább milyen Daniel konkrétan teljesen elfelejtette, hogy "bátyja" hova is hordta reggelente. Kissé mérgesen ültem a hátsó ülésen és nagyokat szívtam, majd fújtam ki a légtérből egyre fogyó levegőből. Immár harmincszorra számoltam el tízig, nehogy valami rosszat szóljak, elvégre mégis csak egy gyermekről van szó, kinek az esze a legtöbb esetben nincs a helyén.
- Azt hiszem most itt jobbra... Vagy balra?! Nem nem, határozottan emlékszem, hogy itt egyenesen mentünk! Vagy még csak nem is jártunk erre?
- Daniel, az Isten áldjon meg, összpontosíts egy kicsit! Itt a tét nem az, hogy átmész vagy épp' megbuksz egy tantárgyból, hanem hogy kihal- e a fajunk! Könyörgöm, gondolkozz, hogy egyáltalán jó felé megyünk-e!- Nem, most már nem bírtam tovább magammal, muszáj volt hangot adni az idegeskedésemnek.
     Lehet, hogy egy kicsit használt, ugyanis lehunyta szemeit és homlokát ráncolni kezdte. Valószínűleg gondolkodóba esett a helyes út felől, ugyanis két perccel később magabiztosabban diktálta az iramot. Pontosan negyed óra múlva leállíttatta az autót az utca elején, majd beljebb, egy romos házra mutatott.
- Azt... Azt hiszem ez lenne az! Ha egyszer valahova elvitte Harryt, akkor ide, az egyszer szent!- Jelentette ki magabiztosan. Már éppen nyitotta volna az ajtót, mikor megállítottam.
- Mint már említettem, ez nagyon komoly dolog! Biztos vagy benne, hogy itt lehetnek?- hangom remegett, ahogyan a testrészeim sem bírtak megállni. Rettenetesen izgultam és féltem, hogy vajon megtalálom- e az én kis göndörkémet.
- Ha az űrlény nincs is itt, Harold biztosan... Gondolj bele, máshova nem tudta volna eldugni! Elvégre a Wood rezidenciára mégsem vonszolhat be egy foglyot!
- Nagyon, de nagyon remélem, hogy igazad van!- hagytam rá, majd ismertettem a tervet, melyben legfontosabb pontként a csend szerepelt.
       Lassan kinyitottuk az ajtókat és kiszálltunk a néptelen utcára. Egymás mellé léptünk és elindultunk a többitől arrébb álló házhoz. Leginkább egy olcsó horrorfilmi díszletet hasonlított. Halkan haladtunk a rejtekhely felé, félve, hogy a zaj miatt észrevesznek minket. Kis tanakodás után a hátsó kijárathoz mentünk. Mivel még csak az udvarban sem volt jármű, arra a következtetésre jutottunk, hogy a szemétláda egyedül hagyta a kis madárkáját, reméljük még élve. Dániel lenyomta a kilincset, hátha nyitva van. Meglepetésünkre valóban elfelejtette valaki bezárni, ami miatt egyenes út vezetett a bejutáshoz. Az első emeletet, majd a földszintet is végigjártuk, de az általunk keresett személyek egyike se tartózkodott ezen helyiségekben. A maradék esély listán már csak a pince szerepelt, így hát minden erőmet összeszedve léptem az első lépcsőfokra. Utánam szorosan Perrie, majd Daniel lépkedett, akik majdnem lelőttek, mikor megálltam egy pillanatra. Lefagyásom oka pedig nem más, mint egy nagyon is ismerős hang volt.
      Egy pillanatra azt hittem, hogy csak a fantáziám játszadozik velem, de miután egyre tisztábban ki tudtam venni az összefüggő mondatokat, lábaim cserbenhagytak és engedték, hogy a hideg kőpadlóra esek össze, de Daniel megfogta a karom.
- Ez az, akire gondolok?- suttogtam, félve nehogy meghalljanak. Bár leginkább Patrick jelenlététől féltem.
- Ő Kiera, Patrick barátnője!
- Hogy... Hogy micsoda?- néztem rá nagy szemekkel. Azt hittem rosszul hallok, de a jelentőségteljes  nézés meggyőzött. Miután visszatértem a kábulatból, hallottam csak meg a lépteket amik egyre közeledtek.
- Van ott valaki?- nyávogott, mire Perrie felhúzott a földről és a falnak nyomott, majd ujját a számra nyomta jelezve, hogy maradjak csendbe.
      A vipera egyre közeledett, ezért Daniel is elfoglalta a "helyét". Mikor a szipirtyó éppen mellénk ért, még mielőtt leesett volna neki, hogy ott vagyunk, a két útitársam elkapta és hátrakulcsolta a kezeit.
- Ti meg mit kerestek itt? Engedjetek el! Halljátok?! Szóval mit csináltok itt?- hisztizett sipítozó hangon.
- És te? Te is megoszthatnád velem! - vicsorogtam rá, de mielőtt még megtéptem volna, eszembe jutott a valódi ok amiért jöttünk.
     A nyirkos, piszkos és állott szagú kisebb helyiségbe léptem, ahol az én göndörkém tartózkodott. Egy székhez volt kikötözve, feje bágyadtan csuklott le, kezét és a meztelen felsőtestét sérülések borították, homlokán izzadtságcseppek folytak végig. Ramatyul nézett ki, hirtelen azt hittem, hogy már nem él. Miután bágyadtan felemelte a fejét, kissé jobban lettem. Odafutottam, majd a lábai elé térdeltem. Fejét kezeim közé vettem, majd apró csókot hintettem szájára. Könnyeim kifolytak, miközben felfedeztem mennyire van is rosszul. Sajnos közelebbről még szörnyűbb látványt nyújtott.
- Menj innen, nem akarom, hogy bajod essék! Bármikor idejöhet Kiera vagy épp Patrick... Én nem számítok, Rajtad viszont egy karcolás sem lehet!
- Jaj Harry, ne butáskodj, azért jöttünk, hogy hazavigyünk... Kiera már nem árthat és ha most együtt működsz velem, Patrick sem fog... Csak ne hagyd el magad! Szeretlek és nem akarom, hogy megöljenek, megértetted?- szóltam, miközben a háta mögé mentem és kioldoztam a csuklójára csavart kötelet, ami biztosan volt a székhez rögzítve.
       Daniel segítségével raktuk be Haroldot a hátsó ülésre, ugyanis nem volt abban az állapotban, hogy két lábon járkáljon. Nem sokáig volt itt, de az alatt is szinte halálra kínozták. Én középen ültem, affajta elválasztást képezve a vipera és Harry közt. Most ő volt abban a helyzetben, amiben a barátom nemrég. Száját kipeckeltük, kezeit összekötöztük. Szörnyen festett, ahogyan a kiszabadulással próbálkozott és kiserkentek az erőlködés cseppecskéi a haja tövénél, ráadásul ezen nagyot dobott az üveges tekintet, mellyel a szinte koromsötétben úszó fákat, s házakat kémlelte.
- Hova vigyük ezt a kis ribit?- fordult hátra szőke barátnőm, mikor az egyik zebrán pár gyalogos megállásra késztetett minket.
- Szerintem Harry lakására... Biztosan felmerülne egy- két kérdés a többiekben, ha beállítanánk egy félholt Hazzával és egy összekötözött Kierával...- mondtam gyorsan, miközben a barátom haját simogattam. Feje az ölemben feküdt, lábai pedig fel voltak polcolva az ajtó és énközém.
      Hirtelen arra ébredtem, hogy az autó lassan megáll, majd elhallgat a motor halk, búgó hangja. Ijedten nyitottam fel a szemhéjamat és meglepődve tapasztaltam, hogy már elértük úti célunkat. Megdörzsöltem az arcomat, annak érdekében, hogy elűzzem a bódító álmot. Az ajtó nemsokára kinyílt és megcsapott a friss, esti levegő. A többiek segítették Haroldot a kanapéra fektetni, Kierát pedig együtt cipeltük le a pincébe. Nem mondhatnám, hogy tetteink kreativitásra utaltak, ugyanis hasonlóan kötöztük ki, mint ők az én drágámat.
      Szívesen téptem volna meg, vagy faggattam volna ki, de jelen esetben többet ért az eléggé rossz állapotban levő Styles fiú. Feltrappoltam a konyhába, felkaptam egy tálat, teleengedtem vízzel, majd kerítettem egy törölközőt. A félig alvó fiú mellé térdeltem és a vízbe mártott textillel a mellkasát kezdtem törölgetni. A sebei tele voltak kosszal, valószínűleg a nem épp higiénikus kínzóeszközök miatt. Néha felszisszent, de az amúgy is zsibbasztó fájdalomtól kábulatba merült és nemigen fogta fel, hogy mi történik a környezetében. Sokkal többet nem tudtam tenni, csak reménykedni, hogy nem fertőződnek el. Mikor befejeztem a tisztogatást, kiborítottam a vizet, majd ismét lementem, megnézni a többiekhez.
    Perrie és Daniel egy- egy széken ültek szembe a kis viperával, aki látszólag nem volt túl kommunikatív. Én is kinyitottam egy az övükéhez hasonló kerti széket, majd helyet foglaltam mellettünk.
- Na mesélj drága, hogy is keveredtél te Patrickhez?- először nem szólt, csak meredt maga elé. Még csak nem is a szájával volt probléma, ugyanis eltávolítottuk az anyagot belőle. Csupán nem volt hajlandó megosztani velünk a történteket.
- Én szeretem!- bökte ki nagy sokára, mikor már nem is reménykedtem, hogy hallhatom a szavait.
- Mégis kit? Harryt? Akkor miért segítettél Patricknek? Tudod, hogy ő nem is az igazi Wood fiú? Tudod, hogy egy űrlény? Hogy elárultad azt a fajt, melynek segítségére teremtődött meg Harold Styles is? Tudod, hogy mekkora badarságot csináltál?- egyre hangosabb lettem, már- már kiabáltam.
        - Nem, nem szeretem Harryt! Régen nagyon is odavoltam érte, de aztán elmúlt... Mert bemutatta a barátját, Pat-et! Igen, tudom, hogy nem az emberi, hanem egy másik faj képviselője, de egyáltalán nem zavart, hiszen sokkal másabb, mint az a pulikutya! Bármit képes lennék megtenni érte, segítettem neki és ezután is támogatni fogom, mindenben! Ha végre uralkodásra jut, majd csak mi ketten és a minket szolgáló csúszó-mászók lesznek... Na és az, hogy terhes vagyok, nem is kitaláció... Valóban gyermeket várok, csak éppen Tőle... Gyönyörű lesz, majd hármasban irányítjuk az egész világmindenséget... Te pedig a másvilágról figyelsz majd, s irigykedsz rám!- talán a szövege végére megsajnáltam... Teljesen úgy éreztem, hogy megzakkant... Mint valami elmebeteg, csillogó szemekkel tervezgette a világ feletti uralkodását. Szinte fel sem tudtam fogni szavait, mikor fejemben kirajzolódott egy terv.
- Ugyan Kiera, ezt te sem hiheted el... Ha valóban a te űrlényed jut uralkodásra, garantálom, hogy nem leszel a királynője! A többi emberrel együtt téged és elpusztít! Kihasznált téged, nem is szeretett igazán! A gyermekedet pedig a szemed előtt pusztítja el!
- Nem, ő nem ilyen... Nem ezt nem teheti... Nem, most csak hazudsz! Nem ezt nem teheti!
- Dehogynem, és meg is fogja!- vigyorogtam diadalittasan, ugyanis láttam, hogy kezd becsavarodni.
      A tervem rögtön leesett a teremben rajtunk kívül tartózkodóknak is és elkezdték ők is mondogatni Kierának, aki egyre csak hajtogatta a saját igazát. Nemsokára nevetve mentünk fel a földszintre és magára hagytuk az őrjöngő viperát. A nap fáradalmai eléggé kikészítettek mindannyiunkat és eléggé elfáradtunk. Hazzát becipeltük a szobájába, a pinceajtót rázártuk Kierára, Danielnek pedig előkészítettem a vendégszobát.
- Biztos nem maradsz te is éjszakára?- fogtam meg Perrie kezét, mikor már az ajtóban állt, várva arra, hogy indulhasson.
- Nem, tényleg, köszönöm, Zayn már vár! Tudod, megígértem, hogy vele töltöm a délutánt, aztán nem sikerült...így is fogalmam sincs, hogy mit mondok neki, hol voltam eddig!
- Én még mindig azt tudom tanácsolni, hogy mondd el az igazat! Biztosan megérti, hidd el!
- Na jól van, majd átgondolom... Te viszont menj Harry mellé és aludd ki magad! A mai nap izgalmai után igazán rád fér szívem! Jó éjt, holnap reggel hívj! Szia!- ölelt meg, majd egy intés kíséretében elhagyta a házat. Én még bezártam az ajtót, ittam egy pohár vizet, de a fürdésre már nem volt időm. Ruhástul dőltem be az ágyba és aludtam el.
       Reggel egész későn keltem, de annál fittebben. Kiugrottam az ágyból, lezuhanyoztam, majd adtam egy csókot a bongyorka homlokára. Sokkal jobban festett ki, mint tegnap, de nem akartam felébreszteni. Hogy valóban ne következzen be a dolog, lábujjhegyen osontam le a földszintre. Mivel még Daniel sem kelt fel, társaság híján döntöttem úgy, hogy meglátogatom a mis kis vendégünket. Óvatosan húztam el a reteszt, majd szépen lassan véve a lépcsőfokokat mentem a pincébe. Halkan dúdoltam, hiszen nagyon szépen ébredtem, azonban mikor leértem kis híján elájultam. A sikítás helyett inkább beszorult a levegő és hirtelen a szívem is megállt. Kiera a földön feküdt, vértócsával a teste mellett nyugvó kezénél s a nagy tükör szilánkjaival.

2014. január 3., péntek

29. "Képtelen vagyok rá!"

Sziasztok! 
Megérkezett a legújabb rész és reményeim szerint a szünet előtt nem az utolsó... Kedden nekünk nincs suli, tehát akkor számíthattok a 30.-ra :) 
Amit most mindenképp el szeretnék mondani, hogy köszönöm a 6563 megjelenítést, az újabb cseréket, és köszöntöm az új feliratkozót is :) Tényleg drága Olvasóim imádlak Benneteket! Komolyan! 
Talán most mást nem is akarnék, a legfontosabb, hogy jó olvasást,
Ölel, s Csókol Titeket,
Bebyxx
 
      Nagyokat pilláztam Danielre, nem értettem, hogy honnan szedi ezeket a dolgokat... Ő még gyerek és ráadásul ember! Honnan tudhat mégis ilyeneket? Ki akartam deríteni, de a gyerek majd' megfagyott és borzalmas állapotban volt. Engedtem neki egy forró fürdőt, csináltam egy teát, majd elküldtem, hogy tegye rendbe magát. Addig is próbáltam lenyugodni, de nem ment. A lábammal doboltam a parkettán, hogy levezessem a pillanatok alatt felgyülemlő feszültséget. Nemsokára hallottam a lépteket és már vártam, hogy a kis Wood jöjjön mesélni, de végül Harry ült le mellém. 
- Te mit csinálsz itt?- simított végig a karomon.- Felébredtem, mert nem találtalak... Féltem, hogy elszöksz tőlem, így keresni kezdtelek... Szólhattál volna, hogy nem tudsz aludni!
- Megint hallottam azokat a hangokat és felkeltem... Aztán lejöttem egy pohár vízért, de beállított Daniel megverve és összefagyva.
- Uramisten... És hol van most?- kérdezte aggódva. Nem szóltam, csak a fürdő felé mutattam, ahol az említett készülődött. Hazza bólintott, majd megölelt.
     Nagyon álmos voltam, és a sötétség nagyon hívogató volt. Pilláim lassan elnehezültek és elaludtam. Ennek ellenére, amint visszajött Daniel, rögtön felébredtem.
- Kérlek mesélj el nekem mindent az elejéről!- kértem meg kissé halovány hangon, miközben feljebb csúsztam az ölelésben.
- Nos... Ez az egész pár hónapja kezdődött, mielőtt Stacy a házunkba jött. Furcsa változásokat tapasztaltam a testvéremen, amit végül szóvá is tettem. Aznap este nagyon elvert és elmondta, hogy ő nem az igazi Patrick. Ő egy Kereső valami idegen fajból. Megfenyegetett, ha elárulom, akkor az igazi testvéremet, akit elrabolt, nem kapom vissza. Viszont ha mindenben segítek neki és tartom a szám, akkor ha elvégezte a dolgát, visszaadja a bátyám. Hogy könnyebb dolga legyen, anyut elküldte valahova külföldre. Sokáig nem mondta el, mit fog tenni, de idővel beavatott, hogy Titeket akar megölni, hogy kipusztulhasson Stacy faja... Valami olyasmit is mondott, hogy te vagy a Kiválasztott...- nézett mondandója végeztével Harryre.
- Nagyon köszönjük, hogy mindezt elmondtad nekünk!- néztem rá mosolyogva, majd hozzátettem- Természetesen mi megvédünk Pattől! Addig maradsz velünk, amíg ez az egész meg nem oldódik.- a bongyorka is helyeselt, majd megveregette a hátát.
       A nagy beszámoló után Danielnek megágyaztam a vendégszobában, én pedig visszamentem Harryhez. Az ágyon feküdt, és erősen gondolkodott valamiről, valószínűleg az előbb történtekről. Kérés nélkül dőltem le mellé, majd fejemet pontosan a szívére tettem. Egy ideig csendben heverészünk, de alvásra képtelenek voltunk mindketten. Elvégre borzalmas nap volt ez.
- Harry, jobban vagy?- szóltam halkan.
- Hát ezt nem mondanám... Minél több mindent tudok meg, annál jobban zavar össze... Én ezt nem tudom megcsinálni... Képtelen vagyok rá!
- Jaj, dehogyis! Meg tudod csinálni! Muszáj, értünk! Amúgy is el kell küldenünk az üzenetet... Amit csak a te segítségeddel tudok megírni! Még ma este meg kell csinálnunk!

       Rögtön felültem az ágyban és égtem a vágytól, hogy értesíthessem a fent élőket. Meg kellett mutatnom Haroldnak,  hogy hogyan küldhetünk értesítést.
- Gyere!- fogtam meg a karját, és felállítottam- Tedd így a kezeidet, állj így mellém, hogy hozzám érj! Most pedig hunyd le a szemed és gondolj erősen egy üzenetre. Egy olyan üzenetre, mely olvasás után szétporlik. Egy olyan üzenetre, mely a szellő hátán, minden segítség nélkül repül a címzettjéhez.- erősen koncentráltam, majd mikor kinyitottam a szemem, valóban ott lebegett előttem a kívánt dolog. Lassan megböktem a könyökömmel a még mindig koncentráló Harryt.
      Miután ő is ”felébredt”, csak szótlanul ámult-bámult a kezemben lebegő galaxisra. Egyik kezemet lassan kicsúsztattam alóla, majd mutatóujjamat felemelve írni kezdtem bele.
Mester!
Üzenetemet olyan céllal küldöm, hogy értesítselek, megtaláltam a Kiválasztottat!
Az Ő segítségével hoztam létre, s küldöm el Neked!
Kérlek küldj nekem egy utazókabint, hogy fel tudjam vinni a gyöngyszemünket! 
Előre is nagyon köszönöm, várom mielőbbi válaszod,
Kémlény
- Hű.. Hát ezt meg hogy csináltad?- nézett rám meglepődve. Elnevettem magam, majd az ablakhoz álltam, hogy elküldhessem.- Muszáj ezt most rögtön? Nem érne rá még egy kicsit? Az a pár óra nem fog életeket menteni... 
- Miért kéne várni?- néztem rá értetlenül.
       Közelebb lépett, a kezét az enyém alá csúsztatta, én pedig hagytam, hogy belefolyjon a fény. Az ablak közelében elengedte és hagyta, hagy lebegjen egyedül az üzenet. Visszafordult felém, végigsimított az arccsontomon és ajkával az enyém fele közelített. Pillanatok alatt megértettem, hogy mire is gondol... Nem voltam benne biztos, hogy most jött- e el az ideje, de igaza volt Harrynek, nem biztos, hogy a továbbiakban lesz rá alkalom. Lehunytam a szemem, s én mentem neki a csóknak. Hazza nagyon belejött a dologba, a derekamat szorította, miközben majdnem felfalt a szájával. Hirtelen felkapott, én pedig lábaimmal átfontam a csípőjét. Ujjaimat a hajába vezettem, ahol a göndör tincsecskékkel kezdtem babrálni.
     Nem sokkal később már az ágyra döntött, ahol szám helyett már a nyakamat csókolgatta. Eközben én sem tétlenkedtem, kezem a hátára vándorolt, majd egyre lejjebb tartott. Az övéi a pizsamám szélénél matattak és most egyáltalán nem volt ellenemre. Már én is az Ő boxerénél jártam, ami nem sokkal később a szoba sarkában foglalt helyett az én gatyámmal és pulcsimmal együtt. Harold rám mosolygott, majd ezzel a kezdéssel egy csodálatos éjszaka következett.
     Reggel végre a nap, melengető sugarainak cirógatására volt alkalmam kelni. Óvatosan kicsúsztam a takaró alól, az ablakhoz léptem, majd felkaptam az írással tarkított fénygömböt. Mielőtt még elküldhettem volna, lementem a földszintre, hogy magamhoz vegyek egy kis ételt és megigyak egy pohár narancslevet. Sikeresen betápláltam magamba két pirítóst, majd kinyitottam az ablakot és útjára engedtem a kis édest. Mosolyogva rogytam le a székre, hogy talán minden meg fog oldódni. Nem sokkal később léptek hangoztak a lépcső felől, majd kezek simogatták a vállam és halmoztak el apró csókokkal.
- Jó reggelt szerelmem!- suttogta. 
- Neked is!- szóltam, majd hátrafordultam és jó-reggelt-puszit adtam neki.
- Van kedved elmenni moziba? Csinálhatnál valamit a barátoddal, most hogy már hivatalosan is együtt vagytok... És hát jó lenne bejelenteni is a Directionereknek, mielőtt még maguk jönnek rá... Hidd el, az kegyetlen!- vigyorgott, majd mellém ült a kanapéra.
     Magához vont és simogatni kezdte a hajam. Nem érte be ennyivel, egyre lejjebb haladt, a kezei bejárták a nyakamat, a karomat, végül az oldalamnál kötöttek ki.
- Tudod mit!- szólt, s túl nagy fantáziámnak köszönhetően még a villanykörtét is láttam kigyúlni a feje fölött.- Kiírom Twetter-re... - máris kezébe kapta az iPhone-ját és őrült módjára kezdte verni a képernyőt.- Kedves Directionerek! Örömmel értesítelek Benneteket, hogy Stacy és én együtt vagyunk! Kérlek ne bántsátok Őt! Szeretem és ha Neki fáj valami, nekem is! Köszönöm! H. xx- olvasta fel nekem az elkészült, majd nem sokkal később megosztott twett-jét.
- Hát nem hiszem, hogy így be fogok náluk vágódni...
- Nálam bevágódtál, és az a lényeg, nem?!- olyan közel hajolt, hogy az orrunk összeért. Nagyon jó érzés volt, hogy az az ember, akit valóban szeretek, végre ilyen közel van hozzám.
     Eddig szenvedtem, és most végre célba értem. Most ez az ember azért boldog, mert én az vagyok, s én azzá teszem. Az éjszaka folyamán teljesen odaadtam magam neki, ki voltam szolgáltatva. Egyáltalán nem esett nehezemre, sőt kimondottan élveztem, hogy Tőle függök... Nem bánom, hogy Ő irányít, mint a nyáj a pásztort, követem. Csak azt akarom, hogy örüljön... Talán nagyon nyálasan hangzik, de eddigi életem során sosem tapasztaltam az érzelmeket... Aztán mikor a Földre jöttem, nem épp a legjobbakkal találkoztam először és most nem kell szenvednem, csak pozitív dolgok érnek Harry mellett... Ez elmondhatatlan és leírhatatlan érzés!
- Hogy micsoda?!- hallottuk meg Niall hangját.- Most ez komoly?! Előbb közlitek a rajongókkal, mint velem? Pedig megígértétek!- jött az első reklamáció. Valóban, -jutott eszembe. Teljesen kiment a fejemből, ahogy valószínűleg Harryéből is. 
- Jaj, kérlek ne haragudj!- pattantam fel azonnal- Esküszöm, csinálok Neked kiengesztelésül reggelit... 
Egy pillanatra elgondolkozott, de mikor még meg is öleltem, elszállt belőle minden harag. Inkább jó kedvűen követett a konyhába, miközben sorolta a reggelire készítendő fogásokat.
     Csak a fejemet ráztam, és hallgattam a lökött srácok dalolászását. A kaja illata természetesen a többieket is csábította és mindegyikük hozzátett még valamit a reggeli-ebéd menüjéhez. Hála Istennek Perrie jött segítségül, így nem kellett öt fiúval bajlódnom. Mielőtt még a többiek is az internet által értesültek volna, beavattuk őket a kapcsolatunkba. Mindenki gratulált és megölelt minket, de mégis legjobban Perrie örült. A nagy örömködés után kivonultak a gyerekek, és csak ketten maradtunk, hogy végre beszélgethessünk.
- Nem akarod elmondani Zayn-nek, hogy mi vagy? Lehet, hogy illene tudnia róla... Nem gondolod?- ültem a konyhaszekrényre, miközben egy tál hozzávalót kevertem össze.
- De igen, sokat gondolkoztam rajta, de félek belekezdeni... Most már olyan régóta együtt vagyunk, nem lennék képes elviselni, ha elhagyna... És megérteném, mert ennyi időn át hazudtam neki...
- Ahogy telnek az évek, egyre rosszabb lesz, hidd el! Ő nagyon kemény gyereknek tűnik, de valójában nagyon kedves és megértő! Biztosan azt is elfogadná... Jó, valószínű kérne egy kis időt, de gyorsan átvészelné... Harry biztosan segítene neki!
      Talán egy kicsit elgondolkozott a mondataimon, de tovább nem tudtunk beszélni, mert érkezett az említett. Perriehez lépett megcsókolta, majd csak ölelte. Látszott rajtuk, hogy imádják egymást és odavannak a másikért. Egyre biztosabb lettem benne, hogy Zayn el tudná fogadni Perrie igazi lényét is. Tudom. A szőke szépségnek nem kellene aggódnia ennyire...
   Az étkezés végeztével a fiúk elvállalták a takarítást, míg én elvonultam készülődni. Lezuhanyoztam, felöltőztem, sminkeltem, cipőt húztam, majd leszáguldottam. Hazza rögtön a karjaiba kapott és bókolt nekem. Látszólag nagyon élvezte, hogy nem kell titkolnia az érzéseit, és azt tehet amit csak akar. Miután letett az egyik fotelba, Ő is összekészült, végül pedig kézen fogva sétált ki velem az autójához. Mindketten beszálltunk, majd elindultunk a közeli plázához. A bongyorka nem vezetett lassan, de mégis csigalassúsággal telt az idő. A városban hatalmas dugó volt, emberek ezrei keltek útra. Amikor megálltunk, felém fordult és édesen mosolygott, miközben a lábamat simogatta. Csak az egyik keze birtokolta a combomat, a másik a kormányt szorongatta.
      Vagy egy óra múlva érkeztünk meg és mire parkolót is találtunk, nem értünk oda a korábbi vetítésre. Igaz, annyira nem bántuk, így még volt időnk kettesben, nyugiban sétálgatni a bevásárlóközpontban. Bele-bele futottunk egy-két rajongóba, de nem volt affajta halálos lerohanás. Na jó, talán közrejátszott ebben a napszemüveg, a baseball sapka, a sál, meg a magas nyakú kabát. Úgy néztünk ki, mint két, a Sarkvidékről érkező turista. Lassan andalogtunk az egyik jegypénztárhoz, ahol Harry vett két jegyet az egy óra múlva kezdődő legújabb romantikus vígjátékra. A film kezdetéig beültünk egy cukrászdába, ahol jókat nevettünk, s beszélgettünk.
- Sissym, már régóta meg akarom kérdezni... Ott fent, a világűrben voltak barátaid vagy szerelmed?- közelebb hajolt, hogy ne hallhassa más és suttogva kérdezett. Már nagyon gyakorlott volt a beszédekben, de most mintha szorongott volna.
- Barátaim... Azok talán voltak, de leginkább társaknak nevezném őket... Mi nem jártunk plázázni vagy manikűröshöz, csak segítettük egymást, vagy meghallgattuk a másikat. És szerelmem pedig nem volt... Nemigen vannak érzéseik ezeknek a hozzám hasonló kicsi lényeknek...
      Egy ideig némán ült, és gondolkozott a szavaimon, próbálta megérteni, megemészteni őket, majd újra megeredt a nyelve. Tetszett, hogy beszél a dolgokról, hogy tudni akar rólam, és nem hallgatja el, mintha nem is lenne ez a fajta lényem.
- Akkor most sem érzel semmit? Amit mondasz, csak üres szavak?
- Nem! Ugyanúgy működöm, mint a rendes emberek... A fejemen kinőtt csápok segítségével rácsatlakoztam egy emberi robotra, amelyet a barkácsmesterek kísérleteztek ki és készítettek el, ezért vannak szükségleteim és érzéseim... 
- És melyik a kedvenc érzésed?- faggatózott tovább két kanál tejszínhab közt, amit a kávéjáról szedett le. Viccesen festett, ahogyan egy picike rajta maradt.
- Határozottan ez, amit most érzek!- hajoltam hozzá, majd a lecsókoltam a szájáról a maradék kis tejszínhabot.- A szeretet, a szerelem, amit irántad érzek... Igen! Ez a kedvenc érzésem!
- Nekem is!- suttogta, majd a pincérnőnek odaszólt, hogy hozza a számlát, mert fizetne.
       A moziban a leghátsó sor közepét foglaltuk el, így nem kellett zavartatni magunkat, hogy ki vesz észre, s fotóz le minket. Az egész filmet Hazza vállára dőlve néztem végig, míg az ő keze ismételten az én combomnál kajtatott. Miután vége lett a vetítésnek, kézen fogva indultunk az autó felé. Miután sikerült megtalálni a nagy rengetegben, becsüccsentünk és elindultunk. Az utakon ismételten borzalmas forgalom volt, csigalassúsággal haladtunk a célunk felé. Végül közel másfél óra alatt értünk a közös házhoz. A nappaliban volt Liam és Louis, a többiek házon kívül tartózkodtak. Valami vígjátékot néztek, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk. Hazza felment az emeletre, de azt mondta, sietni fog. Ehelyett egy óra múlva sem volt sehol.
- Elmegyek, megnézem mi van vele, hátha ellopták!- szóltam a többiekhez és felcaplattam a szobánkba.- Harry! Harry, hol vagy? Harold, ne szórakozz... Ajajj...- kigúvadtak a szemeim, amikor a nyitott ablakra és a fehér papírra néztem. Tudtam, hogy itt valami nagyon nincs rendjén...