2014. február 26., szerda

Epilógus


     Csodálatos volt. Az álmomban egy gyönyörű, szőke hajú, zöld szemű lány volt a kedvesem.
Szépségével minden körülötte levő férfit megbabonázott, ahogy engem is levett a lábaimról. Hosszú út volt a miénk, ami alatt összejöttünk, de mindenképpen megérte. A régi barátnőmet elhagytam miatta, de ő először mégsem engem választott. Az idő viszont szépen lassan ráébresztette, hogy a tökéletes fiú mégis csak én leszek számára. Itt már happy endnek tűnik a sztori, de a vége közel sem lett mesébe illő. A lányról kiderült, hogy lakhelyének egy több ezer fényévre levő helyet tekint. Még ez sem tántorított el, segítettem neki, amiben csak tudtam. Megmentettem a fajukat, bár az utolsó időkben eléggé elhanyagoltam. Ez volt az álombeli Harry veszte, ezért áldozta végül fel magát.
       Hirtelen ülök fel az ágyban, homlokomról letörlöm az izzadságot. Hangosan zihálok, hiszen teljesen átéltem a szemem előtt pergő képkockákat. Valóban olyan volt, mintha én lettem volna a főszereplő. Fel kell dolgoznom a történteket, így hát a fürdőbe támolygok. A zuhany alá lépek, s magamra folyatom a közel jéghideg vizet. Szeretek zuhanyozni, ilyenkor nem látszanak a könnyeim. Most is folynak, de nem a megterheltség vagy a való élet fájdalmai miatt. Most Őt siratom. Azt a lányt, aki az álmomban odaadta magát nekem, aki mindent szavamat elhitte, én pedig szívtelenül hagytam magára. Ha rágondolok, s lehunyom a szemem, még mindig látom magam előtt kecses alakját, gyönyörű telt ajkait, és azokat az eszeveszetten, szinte lehetetlenül zöld szemeit, amik rám merednek. Hallom édesen csilingelő hangját, ami a nevemen szólít. Mindenre úgy emlékszem, mintha valóban átéltem volna, csak egyre nem: a nevére. Az sehogy sem jut eszembe, pedig még az is feldereng, hogy saját becenévvel illettem.
       Miután megmosom magam, s jól megtörlöm víztől nedves testemet, kilépek a kabinból és a gardróbba megyek. Magamra öltöm a fekete farmerem, amihez egy kockás inget választok. Vizes hajamat áttúrom ujjaimmal, de nem szárítom meg. Ahelyett inkább a hálószobámba tartok, hogy összepakoljam a feleségem cuccait. Nos igen, itt a probléma forrása. Boldog házasságban élek, immár hat éve. Eddig Bonnie egy fiúgyermeknek adott életet, aki a nyáron tölti a négyet. Ha minden igaz, ma látogatom meg kedvesemet a kórházban, ugyanis a napokban kell megszületnie a második lurkónknak. Imádom, tisztelem Bonnie-t, most mégis egy másik nőről álmodtam. Valószínűleg ebbe nem fogom beavatni, pedig egyébként mindenről beszámolok neki. Rendszerint arról is, ha egy merészebb női rajongó a melleire kér aláírást. Nincs titkunk egymás előtt.
     Amint belépek a narancsos árnyalatú hálóba, szemem megakad egy bőrkötéses könyvön. Még sosem láttam, most pedig éppen az éjjelimen foglal helyet. Rejtély számomra, hogy került ide, talán Cody, a kisfiam huncutkodott. Érdeklődve lépek felé, majd kezeim közé veszem. Az elejére nagy, cirádás aranybetűkkel felirat van rávésve: The World Mission. Egy darabig még ízlelgetem magamban a címet, ami valahonnan nagyon ismerősen cseng. Meghúzom a vállam, majd kinyitom. Semmi bevezetés, ajánlás vagy kiadócím, rögtön a történet kezdődik.
- " - Hamarosan indulnod kellene.- szólt a Mester, majd rám pillantott mind az öt szemével. Lassan bólintottam és tekintetemmel a fémből készült plafont bámultam. Sosem szerettem itt élni, vagyis inkább sínylődni a sötétben. Irigyeltem a Föld bolygón élő boldog embereket, akik gyerekeket nevelhettek, dolgozhattak, finom ételeket ehettek... Ehelyett mi csak lebegtünk ebben a fémszerkezetben és a többi élőlényt figyeltük. "- olvasom hangosan. A szemeim kikerekednek, rémülten dobom le a könyvet. Ezek a sorok túlságosan is ismerősek számomra... Túlságosan is...
     Nincs sok időm feldolgozni a könyv rejtélyét, ugyanis egyszer csak kivágódik az ajtó, s a fiam ront be. Meglehetősen hasonlít rám, ugyanolyan zöld íriszekkel, s göndör fürtökkel rendelkezik, akárcsak én. Emellett belsőleg is csodálatos másolatom. Vékonyka hangja édesen cseng, mikor gyermekdalokat énekel… Sokszor lép fel, saját kis színpadot alakított ki magának, ahol minden szerda és szombat este show-t tart. Már most énekes, színész és rendőr szeretne lenni. Mikor megkérdezem, hogy csinál egyszerre ennyi mindent, meghúzza kicsi vállacskáját, majd kijelenti: " Na, de apa, nekem sok időm lesz! ". Olyan szövege van, hogy a felnőtteket rögtön leveszi a lábáról, ahogy az ovis lányokat is. A kislányok csak úgy bomlanak érte, már most veszekednek rajta. Büszke vagyok rá, hogy ilyen gyermekem született és remélem, hogy a második gyerkőc is ilyen okos, aranyos és jól nevelt lesz.
     A könyvet gyorsan felkapom, a fiókba dobom, majd leguggolok és széttárom a kezeim. Akár egy bomba vetődik a karjaimba. Kis kezecskéivel átkarolja nyakamat, én pedig felülök vele az ágyra.
- Apa, apa! Mit csinálunk ma? Megnézzük anyát és a pocakját?
- Igen drágám! Összepakolok egy- két cuccot és bemehetünk édesanyádhoz! Csak engedj el sózsák, gyorsan kész leszek és már indulhatunk is.- rakom le az ágyra, majd a nagytáskáért megyek. Beledobálok pár ruhát, szükséges kiegészítőt, meg amit Bonnie mondott. Visszamegyek a fiamhoz, aki még mindig a franciaágyon ül, s a mackóját ölelgeti.
- Mehetünk fiam, nehogy elaludj most!
      Tenyerét az enyémbe csúsztatja, én pedig rázárom ujjaimat. Így indulunk el, de még mielőtt kiléphetnénk, a házvezetőnő ront be a szobába. Sosem zargat minket, csak ha valami fontos és halaszthatatlan mondanivalója akad.
- Uram! Jó reggelt kívánok! Elnézést a zavarásért, de a kórházból telefonáltak! Mrs. Styles - nál beindult a szülés!
- Jaj! Uramisten, Cody, siessünk! A pocaklakó hamarosan megszületik! Nemsokára megtudhatjuk öcsid vagy hugid lesz!- kapom fel a jelenleg legkisebb Styles-ot, majd rohanok vele le a lépcsőn. Hogy ne tűnjek bunkónak, még visszakiáltok a hírt hozó nőnek.- Köszönöm!
      Még a városi forgalom is ki akar velünk cseszni, az utakon rengeteg ember közlekedik. Sietni próbálok, de ilyen tempóban aligha fogok odaérni a nagy pillanatban. Mérgesen dudálok, mikor egy nő a zebrán pont előttem fut át. Még az kéne, hogy balesetet csináljak... Végül húsz perc múlva gördülünk be a parkolóba. Elfoglalom az első helyet, amit látok, gyorsan leállítom az autót, kikapom Cody- t a gyerekülésből, majd berohanok az ajtón. A recepción kígyózó sor vár információra, én mégis a legelejére megyek. A tömeg felháborodva szisszen fel, amiért nem a jogos, leghátsó helyet foglalom el.
- Na de uram! Kérem, várja ki a sorát!- szól szám a vörös hajú recepciós...
- Sajnálom, sietek! A feleségem most szül... Kérem, tájékoztatna Bonnie Styles tartózkodási helyéről?! Nagyon szépen kérem!
- De...- először még nem akar belemenni, de amint meghallja a nevet, örömmel adja meg a címet.
     Harmadik emelet, kettes műtő. Harmadik emelet, kettes műtő. Csak ez kattog a fejemben, miközben átvágok a fél kórházon. Mikor odaérek a megadott helyre, Bonnie szülei köszöntenek. Gyorsan üdvözlöm én is őket, Cody- t a mamája kezébe adom, majd bemegyek a műtőbe. Természetesen nem jogtalanul, az egyik közelben levő orvos juttat be. A szívem hangosan kalapál, amint meglátom a feleségem. A műtőasztalon fekszik, s erősen erőlködik, hogy életet adjon gyermekünknek. Hozzálépek, kezemmel megsimítom a homlokát és egy csókot nyomok rá bíztatásképp. Egy pillanatra rám mosolyog, majd folytatja tovább feladatát.
- Gratulálunk a kislányukhoz! - szólal meg az egyik zöld ruhás orvos. Mosolyogva fordulok felé, mikor meghallom a baba nemét. Direkt nem akartuk tudni, szerettük volna, ha teljesen meglepetésként ér minket.- Elvágja a köldökzsinórt?- néz rám, én pedig boldogan bólintok.
      Vagy fél óra múlva, már a kórteremben vagyunk. Az egész család körbeállja az immár kétgyerekes édesanyát. Nemsokára belép a nővér és hozza magával a lányomat is.
- Jó napot, gratulálok ehhez a gyönyörű kislányhoz! Teljesen egészséges! A helyzetre való tekintettel, miszerint nem tudták előre a baba nemét, adtunk egy kis időt, hogy eldöntsék a nevét! Sikerült választani?- mosolyog ránk kedvesen. Ekkor eszembe jutott, hogy eddig még elfelejtettünk nevet adni a gyermekünknek.
- Szívem, dönts te!- szól Bonnie, ezzel rám bízva a feladatot.
- Én?- egy pillanatra elgondolkodok, hogy mi is lenne a tökéletes választás az én kis hercegnőmnek, de aztán beugrik a név, amin már reggel óta gondolkoztam- Stacy! Legyen Stacy Styles! 

Nos sziasztok! 
Direkt nem az elejére akartam írni Nektek, félve attól, hogy netán elárulnék valamit... Tudom, a legtöbben nem szoktátok elolvasni a beköszöntő szöveget, ezért sem tudtok olyan információkat, amit már egyszer leírtam, mégis most remélem ezt elolvassátok.
Nem is tudom, mit kéne írnom... Azt nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire köszönök mindent... Most mégis megpróbálnám!
Köszönöm, Édesanyámnak, aki kibírt, amikor csak pötyögtem és pötyögtem, nem figyelve hívó vagy épp parancsoló szavának.
Köszönöm Dorinának, aki a mindkét fejlécemet és a trailer-emet gyártotta.
Köszönöm Julcsinak, aki anno megbeszélte velem a történet tartalmát, és az elsők közt olvasta a prológust.
Köszönöm Reginek, aki a prológus megírásának éjszakájától nyomon követi és olvassa a blogot, holott eddig egyáltalán nem érdekelték az interneten keringő olvasmányok. Akinek ráadásul ma van a szülinapja! Boldogot neki! <3
Köszönöm Adrinak, alias Chassy-nek, aki bár nem pontosan az elejétől, és kisebb kihagyásokkal, de mindenben támogatott. 
Köszönöm SecondWay-nek, alias Katának, aki az első, számomra ismeretlen olvasó volt. Kihangsúlyoznám a volt szót, ugyanis a blognak köszönhetően nagyon jól megismerkedtünk.
Köszönöm Marikának, akivel ugyancsak itt ismerkedtem meg, és a blog miatt beszéltünk... Neki üzenném, hogy ügyesen kitalálta a végét, bár remélem azért volt neki is meglepetés...
Köszönöm Alice- nek, aki bár nem olvasta a blogot egészében, mindenben segített és támogatott.
Köszönöm a kritikaíróknak, akik elmondták a véleményüket és általában - kettő kivételével - agyondicsérték a blogot.
Köszönöm azoknak, akik kommenteltek, és akár két szóval a szívembe zárták magukat és örömöt csaltak az arcomra.
Köszönöm a rendszeres feliratkozóknak, szám szerint annak a 25 embernek, akik nyomon követték a blogot.
És végül köszönöm minden Olvasómnak, hogy itt volt velem, Stacyvel, Harryvel és nyomon követték ezt a hosszú, rögös utat. 
Talán a vége nem az lett, amire számítottatok, de az író feladata, hogy meglepetést okozzon! Nagyon jól esett, mikor az utolsó résznél kicsit kiakadtatok vagy éppen pityeregtetek, ez talán azt jelenti, hogy volt értelme elkezdeni, majd befejezni...
Nem húznám tovább az időtöket, a The World Mission blogot hivatalosan is lezárnám, 10 587 oldalmegjelenítéssel, 25 feliratkozóval, 45 bejegyzéssel, 107 kommenttel(az enyémmel együtt) és pontosan 200 nap működéssel! Reményeim szerint ez a szám még nőni fog!
És végezetül még annyit mondanék, hogy NE MENJETEK EL!!, ugyanis UGYANEZEN A BLOGON közzé fogom tenni, ha kész vagy az új bloggal! 
És akkor utoljára a TWM blogon, 
Ölel Benneteket,
Bebyxx

2014. február 23., vasárnap

33. "Sajnálom!"

Hát sziasztok! Elérkezett az a nap is, mikor amellett, hogy időben hoztam a részt, az utolsót írom meg nektek. Eddig nagyon fájt, hogy itt kell hagynom a blogot, mert a történetnek vége szakadt. Most viszont örülök és boldog vagyok... Azt hiszem ez lett a kedvenc részem!Itt végre a szereplők kicsit megpihenhetnek, a jól megérdemelt szabadságukra küldöm őket, bár még vissza van az epilógus... Nem azt mondom, hogy nem fognak hiányozni, de egyszer mindennek vége lesz, ahogy ennek a blognak is :)
És most egy bekezdés a köszönetre is: elértük a 10 000 megjelenítést, ami a legnagyobb álmom volt... Szinte elérhetetlennek tűnt, még most sem igazán tudom felfogni... A 25 feliratkozó is meglett, amitől ugyancsak ujjongok... VISZONT: sajnos egy, azaz egyetlenegy komment érkezett... Nem vagyok telhetetlen, örülök, hogy itt vagytok velem! Ne haragudjatok a hosszú rizsa miatt,
Jó olvasást,
Ölel Titeket,
Bebyxx 


    Hosszú pillanatokig álltam ott földbe gyökerezett lábakkal. Úgy éreztem elárultak, hogy a sárba tiportak mindketten, de leginkább Harry. A Mester elvette tőlem, magához láncolta a Kiválasztottat a vizsgálataival, Ő pedig elfelejtett. Csak a Küldetésre koncentrált, engem pedig elraktározott agyának eldugott szegletébe. A Mester hibája! Az övé! Tiszteltem vezetőmet, de amit most tett, megbocsájthatatlan, még ha nem szándékosan is. Elvitte Tőlem azt az embert, azt a lényt aki miatt volt értelme, amúgy jelentéktelen és hosszú életemnek.
     A könnyek zabolátlanul rohangáltak le arcomon, egyenes a mélybe. Túl büszke voltam ahhoz, hogy gyengének mutassam magam, így gyorsan törölgetésbe fogtam, majd a szobám felé indultam. Lábaimat egyre gyorsabban szedtem, mert a kifakadásom egyre jobban közelgett. Amint becsaptam az ajtót magam után, az ágyra rogytam, s bömbölésbe fogtam. Hangos kiáltások hagyták el torkom, kezemmel pedig a matracba vágtam többször is. Dührohamot kaptam, elvesztettem az önkontrollt a testem felett. Pont úgy  viselkedtem, mint egy igazi hisztis tinédzser, mint egy szakasztott ember.
     Hirtelen felpattantam, nyúlványaimat visszahúztam az érzékszerveimtől és kibújtam a testemből. Már nem akartam olyan gyerekes lenni, mint a Földön élők, akik minden őket érő rossz dologért idegösszeomlást kapnak. Nem, én nem akarok, s valljuk be nem is vagyok ilyen. Pont ezért nem akartam Stacy testében lenni, ezerszer jobban akartam Kémlényt. Így már nem nyivákoltam vagy csapdostam, a teljes nyugalom állapotába kerültem. Szépen az ágyamhoz araszoltam, majd rátelepedtem. Elgondolkodtam, hogy mit is hagyok most hátra...
      Nem akartam pazarolni az időmet, holmi felesleges gondolkodásra, inkább felkeltem, hogy megsemmisítsem emberi mivoltomat. Megfogtam a testet, majd magam után húzva elindultam a folyosón. A Fűtőszobába mentem, ahol gondoskodnak a megfelelő hőmérsékletről, s elégetik a számunkra szükségtelen szemetet. Általában sokan vannak odabent, de a Gyűlés  miatt ezen munka is felborult. Most egyetlenegy lény sem lézengett odabent, így viszonylag könnyű dolgom volt. Kinyitottam a vastag fémajtót, ami hangos nyikordulás mellett tárult ki, s engedte láttatni a nagy fűtőtesteket. A kazánokban a tűz pattogó hangot és meleget árasztott magából. Hirtelen melegem lett, ami ösztökélt feladatom gyors elvégzésére. Nehézkesen húztam magam után Stacyt, ami a mostani testem szerint mázsás súllyal rendelkezett. Pont ezért nem keresgéltem tovább, rögtön az első fűtőtest futószalagára tuszkoltam az élettelen robotot.
    Némán, egy helyben álltam és néztem, amint egyre közelebb kerül a nyíláshoz, majd végül teljesen elnyeli az. Sajnáltam, hiszem ha nem is többet, de egy- két hónapot ebben a testben éltem le... Ez a kevéske kis idő tele volt drámával, hazugsággal, átveréssel, csalással, mégis sok boldogsággal, vidámsággal, és szerelemmel. Ahogy végiggondoltam a hozzáfűződő emlékeket, mégsem akartam pusztulását. Csápjaimmal a test után nyúltam, azonban azt már elnyelte a tűz. Mégsem adtam fel, vissza akartam szerezni. Agyamat elborította a múlás okozta szomorúság és a velejáró düh, magatehetetlenség. Csápjaimat még mindig Stacy után nyújtogattam, melynek következményeként erősen megégettem magam.
    Ordítva húztam vissza sajgó, égő és lüktető végtagomat. A földre hulltam és próbáltam valami jóra gondolni, hátha enyhül a fájdalom, azonban az egyre csak nőtt. Erőt vettem magamon, s felemeltem a fejem, hogy láthassam hogy ég el múltamnak legszebb darabkája. Közben más is berohant a nagy jajgatásra. "Mégis mit csinálsz itt Stacy? Jól vagy?" Az egyik Fűtő jött be, aki valószínűleg előbb szabadult a Gyűlésteremből, hogy tovább végezhesse munkáját. "El-elégettem" nyökögtem, miközben ujjammal az egyre szenesedő halmazra mutattam. " De miért Stacy?! " " Te szerencsétlen, nem érted, hogy Stacy nincs többé?!" Teljesen kikeltem magamból, akár szívesen ordítottam volna, ha tudtam volna beszélni, de ugyebár ebben az állapotban ez lehetetlen volt.
     Kitéptem magam karjai közül, felugrottam, s kifele iramodtam. Ő még utánam küldte a szavait, de nem vettem tudomást róla, csak rohantam. Egyelőre nem volt kitűzött célom, csak nem akartam azzal az idióta logikátlan fajankóval egy légtérben lenni, hogy fejemet kérdésekkel vagy haszontalan tanácsokkal bombázza. Egy darabog csak lézengtem a hólyagos csápommal, majd vagy egy óra múlva inkább visszavonultam a szobámba. Már épp beléptem volna a saját birodalmamba, mikor egy kis üzenet érkezett az agyamba. " Stacy, a Mester üzeni, hogy az ellenséges lény kivégzése tegnap megtörtént Nélküled! Nem annyira haragszik, bár örült volna, ha azt teszed, amit mond. Holnap kora délután pedig megtörténik Szaporítás, ahol viszont kötelező ott lenned! " " Kémlény! Nem Stacy, hanem Kémlény! " Vágtam a fejéhez, majd magamra csaptam az ajtót. Minden, a továbbiakban érkező üzenetet blokkoltam, hisz nem akartam, hogy zavarjanak a pihenésem alkalmával.
      Az itt töltött idő alatt nagyon hiányzott odalent hagyott barátnőm, így gondoltam írok neki egy üzenetet. Gyorsan gondolatban mindent felírtam, s szépen ívesen megfogalmaztam az itt történteket. Szépen " beleírtam " Harry elhidegülését, a fájdalmat, melyet a mellkasomban érzek, a test megsemmisítését, Patricket vagyis a jó győzelmét a rossz felett. A végére odabiggyesztettem, néhány szomorúbb mondatot, s egy egyszerű szót: Sajnálom! Miután ezzel is végeztem, végigdőltem az ágyon, hogy kipihenhessem magam.
     Lehunytam szemeim, s próbáltam elvonatkoztatni a szomorúbbnál szomorúbb dolgoktól, de mégsem sikerült. A gyomromba éles görcs hasított, amint Harry az eszembe ötlött. Éreztem, hogy már egyáltalán nem olyan, mint rég... No persze, hogy nem, de ez sajnos az érzésekre is igaz. Ő már nem szeret, vagyis nem úgy, ahogy régen. Talán sosem kellett volna beavatnom, hogy ki is ő valójában. Talán akkor még mindig odalent élnénk boldogságban. Talán úgy maradhattunk volna az idők végeztéig. Megint csak a talán... Soha semmi sem volt jó eddig az életemben, s most, mikor már boldog voltam, a faj megmentése érdekében adtam át nekik a szerelmem. Azt az embert, aki mellett megtapasztalhattam az emberi érzéseket, s ezek közül a legfontosabbat, a szerelmet, melyet már soha sem fogok érezni... Már soha...
     Szemeimre lassan az álom szolgái, a manók szórták kábító poraikat, melyek akaratom ellenére csábítottak az ő mesevilágukba, ahol minden szép és jó, ahol minden rózsaszín, ahol mindenki pozitív, ahol mindenki vidám, ahol mindenki él, s nem csak létezik.
      Az álmomban megint minden jó volt... Harold végrehajtotta sikeresen a folyamatot, a kis utódok szépen megszülettek, az Ápolók nevelgetni kezdték őket, mi ketten pedig visszavonultunk a Földre, hogy folytassuk az igazi, emberi életünket. Hogy honnan tudom hogy álom volt?! Onnan, hogy éppen, mikor a boldogító igent kimondtam volna, hirtelen valaki kopogni kezdett. Mégpedig a valóságban senki sem kopog az esküvő közepén... Így hát mikor felnyitottam a szemem, álmosan törődtem bele szomorú végzetembe.  " Siess, már csak egy óra az Ünnepségig! " Kaptam meg a zargatás üzenetét is. Csodálatos- gondoltam magamban, miközben még visszahunytam szemeimet.
      Nem várhatok tovább, muszáj összekapnom magam, ha valóban szeretném végrehajtani a tervem. A tervemet, mely az alvás és ébredés közötti állapotban körvonalazódott ki a fejemben. Tudom, hogy ezt kell tennem, semmi kétségem sincs, így hát felülök az ágyban, kikászálódom és sétálok egyet a szobában. Csápjaimat kinyújtóztatom hiszen azok is képesek elgémberedni, akárcsak az emberi testrészek. Amint belegondolok, hogy mi lesz a mai napon, szemeimből egy könnycsepp fordul ki. Nem törlöm le, de nem azért mert képtelen lennék rá, csupán jó érzéssel tölt el, hogy láthatom megmutatkozni szomorúságomat, amely az egész élet miatt van.
     Még Harry előtt imádtam élni. Minden nap úgy keltem fel, hogy vártam az aznapi napot. Imádtam "beszélgetni" a többiekkel, imádtam felfedezni új bolygókat, imádtam kirándulni rajtuk. Anno sok feladatot kaptam, leginkább felderítősdit játszottam, ezért kaptam a Kémlény nevet. Mégis leginkább akkor örültem, mikor a Küldetést a kezembe adták. Tudtam, hogy nehéz lesz végigcsinálni, de nem adhattam fel. Nem dobtam be a törölközőt, véghez vittem, s mégis rosszul jöttem ki belőle. Nemhogy istenítettek volna- ami részben ugyan megtörtént- és megismertek volna, elvették tőlem azt az embert, aki a legfontosabb volt nekem... A legeslegeslegeslegfontosabb embert, akit többé nem helyettesíthet senki.
      Az emlékek megint megrohamoznak, ami újabb, s újabb könnyeket csalnak ki az arcomra. Egy darabig a szemem alatt csücsülnek, majd az arcomon kezdenek túrázni lefele, egyre csak lefele. Szomorú vagyok, összetört, mégsem tántorodok el. Eddig is és most is az a legfontosabb, hogy véghez vigyem a célom, még ha nem feltétlenül jó az nekem...
      Végre kilépek a szobámból, majd elindulok a Gyűlésterem felé. Mivel ez a legnagyobb terem itt, szinte csak itt fér el az összes itt levő lény. Persze vannak, akik nem tartózkodnak itthon, hanem valami bolygón vannak kiküldetésen, de az itthoniak mindegyike összegyűlik itt. Félek, hogy már csak én hiányzom, de amint belépek, megkönnyebbülve állapítom meg, hogy elég sok üres hely van még. Lehet, hogy másnak megfordulna a fejében, hogy félnek a látványtól, vagy sajnálják a feláldozott társukat, de nem! Nálunk ez kicsit máshogy működik, a hosszú élet miatt meghalni négyszáz-ötszáz év előtt dicsőség, főleg ha jó cél érdekében áldozza fel magát az illető. Anyának lenni pedig különösen kiemelkedő cím.
      Ahelyett, hogy leülnék a kiemelt helyemre, inkább a terem közepén felállított emelvény felé indulok. A Gép sötét színű lepedővel van leterítve. Lassan felemelem, majd alácsusszanok gyorsan. Sietnem kell, hiszen kevesebb, mint hét percem maradt az Ünnepség kezdete előtt. Az Anya már a lepedő alatt van, s ide- oda lépeget. " Azért jöttél, hogy gratulálj?! Köszönöm, de most már kérlek menj és foglald el a helyet! Hamarosan be kell mászni, majd jön a Kiválasztott, hogy elindítsa a Szaporítást... Nem szabad itt lenned! "
      Belenézek a szemeibe, ahol nyoma sincs a félelemnek. Most leginkább aggodalmat látok benne, hiszen én még mindig ott tartózkodom a tiltott zónában. Engem félt, hátha bajom esik. Nem akarom kihasználni, de mégis muszáj. Nem akadályozhat meg a tervemben, így muszáj megtennem. " Rendben, mindjárt megyek, de esetleg kaphatnék még egy ölelést? " " Oh, hát persze! Gyere csak! " Kedvesen nyújtja csápjait, hogy átölelhessen, s én is hasonlóképpen cselekszem, azonban nekem hátsószándékom van. Egyik csápommal, ahelyett, hogy az Anya hátát simogatnám, megkeresem az érzékeny pontját, s erősen megnyomom.
     Társam összeesik, ájultan rogy le a földre. Baja nem történt, nem végeztem vele, csupán egy kis időre elküldtem Álomországba. Nem akartam bántani, de ezt muszáj volt megtennem. Kicsit arrébb vonszolom az ernyedt testet, hogy hozzáférhessek a Géphez. Semmi rosszat nem szeretnék csinálni vele, csupán megmentem egy árva lény életét. Bemászom oda, ahova eredetileg neki kellett volna mennie, s csendben várok.
     A halál előtti pillanatokban lepereg minden, akár egy kisfilm. Mintha testem érezné, hogy nemsokára itt hagyom ezt az univerzumot, és más vizekre evezem majd. Ott boldog leszek, s újra találok magamnak valakit. Egy újabb Harryt, aki újra beavat a szerelem titkaiba, s szeretni fog. Ott majd újra felfedezni járok, s beszélgetni. Ott újra lesz egy híres zenekar, s ők is a barátaimmá fognak válni. A legjobb barátaimmá. Ott minden ugyanolyan lesz, mint idelent, csak sok ezer méterrel fogok a föld felett járni. De a legfőbb feladatom az itteniek vigyázása lesz, az biztos!
     Lassan hallom a közeledő lépteket, s a síri csendet, amit a közönség produkál Harry belépésekor. Mindenki feszülten figyeli, amint a Gépezethez lép, lerántja a leplet, s megnyomja a gombot. A testet még egy darabig nem fogják észrevenni, hisz a Gép mögé húztam, mire pedig rájönnek a csavarra, már úgyis mindegy lesz...
      Hirtelen halk zörej hullámzik körülöttem, ami egyre csak erősödik. A gép zörgő hangja keveredik a közönség éljenző kiáltásaival. Boldogsággal tölt el, amiért részben én is hozzájárulok az örömükhöz. A testemen lassan érzem a tompa, mégis szurkáló, széthúzó fájdalmat, de nem tudok a halálomra koncentrálni a hangok miatt. " Hol van Stacy?! Hát nem jött el megnézni? " küldi üzenetét Harry. " Úristen!" "Itt az anya!" " Akkor ki van a gépben?" " Hol van Stacy?" Ezernyi, s ezernyi kérdés, amiből végül Ő jön rá a megoldásra. " Staaaacyyyy! Mester! Nyissa ki ezt a Gépet! Bent van a szerelmem! Nem hagyhatja! Állítsa le a folyamatot! " " Most már késő Kiválasztott! Most már késő! A szaporítási folyamat beindult!"
     A szavak lassan jutnak el a tudatomig, s lassan jövök rá jelentésükre. Harold szerelmének hívott, tehát még mindig szeret... Én akkora hülye vagyok!- villanik be, de már mindegy. Mindegy, hisz a folyamat beindult... A testemet szurkáló gombostűk lassan vasvillává nőnek, egyre jobban akarnak szétszakítani. Ég a bőröm, de mégis jól érzem magam. Nyugodt vagyok és boldog. Boldog, hiszen jót teszek! Erőm már fogytán, a gondolkodás se igen megy. Próbálom összeszedni magam, hogy még utoljára elköszönhessek! " Sajnálom! Harry, szeretlek, és mindig is szeretni foglak! " Nem mondok hosszú érzelgős beszédet, de ezekben a szavakban bent van a lényeg.
     Kintről zörgölődések, kiáltások, jajszavak hangzanak fel, de a legrosszabb hang mégiscsak Hazza zokogásának egyenletes ritmusa. Hirtelen a fejem felett egy kéz nyomán kissé megsüpped a fém, amint az elkeseredett fiú belevág. Én is felteszem rá a tenyerem, így még utoljára érek hozzá. Szemeimből kifolynak a könnyek, amik a keletkező melegtől hamar elpárolognak. Egyre jobban szurkál mindenem, de aztán nem sokkal később minden szenvedés és fájdalom véget ér. A kezem lecsúszik a tetőről, testem elernyed, majd darabokra válik szét... Még mindig látok, még mindig hallok, még mindig érzékelek, még mindig tapintok, de most már nem Kémlény vagyok, hanem sok százezernyi újszülött.

2014. február 15., szombat

32. "Kell keresni egy donort!"


Sziasztok!
Végre itt vagyok, és meghoztam a legújabb részt. Sajnos nem tudom leírni, hogy mennyire, de mennyire sajnálom a késést. Konkrétan 3 hete ígértem, de nem írtam. Ez az utolsóelőtti fejezet, aztán lassan vége... El kell engednem a történetet, pedig nagyon hozzám nőtt már... 
Na jó, inkább visszatérek a jelenbe, köszönöm a több, mint 1000 megtekintést, a 3 hozzászólást, a cseréket és a 4 új rendszeres olvasót. Mindent, de tényleg! Ha van kedvetek írni nekem, akkor az elérhetőségek fül alatt minden fontos információt megtaláltok :)
És még egyszer sajnálom, hogy ennyit késtem és mégis ilyen borzalmas részt írtam.. Komolyan, eléggé rossz lett..
Most pedig tényleg nem rizsázom tovább, jó olvasást!
Ölel, s Puszil Titeket,
Bebyxx


      Reggel fáradtan nyitogattam a szemeim. A nap Londonhoz képest erősen sütött, ébredésre késztette azokat a feledékeny embereket, akik elfelejtették behúzni a függönyt. Mi pont ehhez a csoporthoz tartoztunk, bár a szuszogó Harry látványa alapján őt nem zavarta a fény az alvásban. Mosolyogva bújtam ki az ágyból és mielőtt elhagytam volna a szobát hintettem egy apró csókot feje búbjára. Első utam a fürdőbe vezetett, ahol kissé rendbe tettem magam. Felfrissítettem az arcom, összefogtam a hajam és fogat is mostam. Feladatom végeztével lebaktattam a lépcsőn és készítettem magamnak egy jó adag kávét. Leültem az asztalhoz, majd jó nagyot kortyoltam belőle. A forró folyadék csak úgy hömpölygött le a torkomon, felmelegítve egész testemet. Felnéztem az órára, s meglepődtem, hogy már elmúlt fél tizenegy is. Azt hittem, sokkal fiatalabb még az idő...
     Miután visszamentem, hogy felöltőzzek, benéztem Perrie-hez. Az ágyban feküdt még, de már ébrem volt. A kissé dagadt szemei vörösen csillogtak, s a plafont bámulták. Papírzsepi- halmok hevertek mindenhol, de mikor beléptem próbálta eltűntetni a sírás nyomait. Szó nélkül ültem mellé és húztam magamhoz. Lassan megsimogattam a hátát, próbáltam vigasztalni ezzel. Hirtelen borzalmas felismerés nyilallt belém. Ha most vissza kell mennem, akkor ő egyedül marad... Már így is teljesen összetört, ha elmondom neki még jobban ki fog akadni. Nem tudtam mit tegyek, bár a mondás szerint jobb az igazat mondani, még ha fáj is...
- Perrie! Tegnap éjszaka megérkezett a kabinunk, mellyel még a mai nap folyamán el kell mennünk... Nagyon sajnálom, de a faj érdekében itt kell hagynom a Földet... Ha minden jól megy, egy héten belül visszatérek Harryvel! Elhatároztam, itt akarok élni veletek!- a mondandóm végen biztosan jelentettem ki, hogy a történetem happy end lesz. Valóban így éreztem, Harryvel, Perrievel, s a fiúkkal akartam maradni... Örökre...
     Felém nézett, szemeibe újra könnyek gyűltek. Némán rázta a fejét, miközben erősen hozzám bújt. Kezemet megszorította, s úgy birtokolta, mintha akkor nem mennék el. Kis idő múlva halk, gyötört hangon szólalt meg.
- Te is elhagysz engem? Nem volt elég, hogy a Malik gyerekszakított velem? Miért vesztek el mindenkit?!- elvált tőlem, majd a szemeimbe nézett. Nagyon sajnáltam, de muszáj volt mennem, és ezt neki is meg kellett értenie.
Nem válaszoltam, csak csitítgattam. Szabad kezemet a hátán húzogattam, hogy ezzel is nyugtassam. Talán fél óra múlva már kicsit lenyugodott, így el mertem hagyni a szobát. Visszamentem Harryhez, hogy Őt is felkészítsem az útra. Finom csókkal keltegettem, mint Csipkerózsikát a hercege. Mosolyogva nyitotta ki szemeit, majd kívánt jó reggelt. Hangja mély és rekedt volt, de eszméletlenül szexi. A kedvem máris sokkal jobb lett, hogy ott volt a közelemben. Maga mellé rántott, s ujjaival cirógatott.
     Szívesen élveztem volna még a helyzetet, de sajnos nem volt rá időnk. Ki kellett valamit találnunk, hogy miért tűnik el hirtelen a Föld színéről.
- Tudom, hogy nagyon nincs ínyedre, de Te is tudod, hogy muszáj... Valamit be kell adnunk a médiának... Kezdhetnél gondolkozni rajta, hogy mit!
- Jaj Stacy...- nagyot sóhajtott, de aztán elgondolkozott az ügyön. Végül beletörődött a sorsába és elmondta első ötletét.- Mi lenne, ha nyaralni mennénk... Mivel hivatalosan is a barátnőm vagy, és nem szakmabeli, szeretnénk kicsit elbújni a nagyvilág elől, ezért két hétre elutazunk egy olyan helyre, ami messze van bármely civilizációtól is...
- Hogy te mekkora zseni vagy...- simítottam végig az arcán, jutalmul pedig egy puszival is megajándékoztam.
     Két órával később már a lap top előtt ültünk, hogy hivatalosan is bejelentsük az ideiglenes visszavonulásunkat. A srácok is megértették a dolgokat, bár nekik is a cenzúrázott változatot adtuk be. Végül Harryvel átmentünk a közös házba, hogy mindannyiunk jelen legyen.
- Sziasztok kedves Directionerek! Egy rendkívüli video-t láthattok tőlünk, melynek témája nem túl felhőtlen. Mostanában elég nagy volt a hajtás és Harry barátunk sem szingli már, de nekünk, a többieknek is van barátnőnk és családunk... Így hát szeretnénk egy rövid időre visszavonulni. Csupán rövidke, két hétre tűnnénk el a média elől, de azután gőzerővel folytatnánk az új lemezt. Nem kell aggódnotok, tényleg csak két hétről van szó... Viszont ezalatt az idő alatt tényleg nem leszünk fellelhetők sehol sem... A legtöbbünk távol tölti majd a vakációt... Előre is köszönjük a megértéseket, puszilunk Benneteket! Sziasztok!- mikor Liam végzett a mondandójával a többiek mosolyogva integettek és köszöntek el a rajongóktól.
 - Szerintetek hogy fogadják?- nézett ránk kétségbeesetten Louis.
- Remélem jól...- állt fel Niall, s első útja a konyhába vezetett.
    Mosolyogva figyeltem a szőkeséget, amint a feszültséget egy jó nagy szendvicsben vezette le. Liam a szobájába ment, Louis bekapcsolta a tévét, Harry pakolásra szánta el magát, Zayn pedig a teraszra lépett cigizni. Szívesen maradtam volna Lou-val a nappaliban, viszont beszélnem kellett a fekete hajú szívtipróval.
- Szia! Zavarok?- léptem ki utána. Lassan felém fordult, majd kezébe vette a cigarettáját.
- Szia. Nem, dehogyis...- visszafordult, ezzel jelezve, hogy lépjek csak mellé, nyugodtan. Egy darabig csak álldogáltunk a füstbe burkolózva, mire végül meg is szólaltam.
- Tegnap hallottam, hogy összekaptatok Perrievel... Hidd el, nagyon szeret Téged... Sosem csalna meg! Igazán bízhatnál Benne...
- Tudom.- jó nagyot szippantott, majd kifújta a füstöt.
- Akkor meg?- értetlenül meredtem rá, és nem értettem a problémáját. Ha mindezt tudja, miért törte össze szegény lány szívét a szakítással?!
- Nem tetszik, hogy titkolózik... Előttem... Én bármit megtennék érte és bármit megértenék ami vele kapcsolatos... Elmondhat mindent, de ha nem, hát nem... Én így nem tudok vele együtt élni...
- Ez nem olyan egyszerű... Vannak bizonyos dolgok, amit az ember nem akar megosztani senkivel... Bizonyára neki is vannak, de ha neked ez nem tetszik, akkor mondd el neki is így... Ne kapd fel a vizet és szakíts máris... Szép szóval bármit meg lehet beszélni!- próbáltam a tudtára adni a barátnőm helyzetét, de ő hajtatatlan volt, s fejét rázva lépett vissza a házba, miután elnyomta a csikket a kerítésre helyezett hamutartóban.
   Annyira egy önfejű fickóval van dolgom, hogy az eszméletlen... Szem forgatva léptem át a küszöböt, aztán egyenesen Hazza szobájába mentem. Amikor beléptem, ő háttal állva dobálta a bőröndjébe a ruhákat. Mögé léptem, átkaroltam a derekát, majd hozzásimultam. Illata orromba kúszott, és elrepített valami csodálatos világba. Jó lett volna, ha így maradhatunk, de természetesen az élet közel sem ilyen kedves, hogy a jó pillanatokat sokáig engedje élvezni.
   Miután mindenkitől elbúcsúztunk, kézenfogva sétáltunk a kocsihoz. Harold bepakolta a csomagokat, majd beült mellém a vezetőülésre. A városban nagy forgalom volt, szabadnap révén. Az emberek akár a hangyaboly, zizegtek az utakon. A ház előtt lelassítottunk, majd beálltunk a kocsifeljáróra. Kiszálltunk és kézen fogva lépdestünk az ajtó fele. Partnerem lovagiasan előre engedett, de ez egyáltalán nem javított az állapotomon. Ideges voltam, mert féltem, hogy milyen lesz itthagyni a barátaimat. Az ideutazásom előtt fogalmam sem volt erről a fogalomról, most mégis ezekhez az emberekhez köt valami erő, amit barátságnak hívnak, és ez a dolog csodálatosabb mindennél. Majdnem mindennél, hiszen a szerelem, amit Harry iránt érzek, talán még ennél is jobb.
- Köszönöm!- suttogtam, miközben megfordultam és átöleltem az értetlenkedő fiút. Elképedt arcát látva tovább magyaráztam.- Hogy vagy nekem!
      Felébresztettem Danielt is, hogy elbúcsúzhassunk tőle. A pincéből felhoztuk az ál-Patricket, majd betuszkoltuk a kabinba. Mielőtt mi is beszálltunk volna, még el akartam köszönni Perrie- től. Tudtam, hogy nagyon pipa rám, de nem hagyhattam itt anélkül, hogy beszélnék vele, így hát feltrappoltam hozzá. Óvatosan bekopogtam és vártam a kissé késlekedő válaszára.
- Perrie... Nemsoká' indulunk és mindenképpen szerettelek volna még látni! Ne izgulj hamarosan visszautazom, aztán minden ott folytatódik, ahol abbahagytuk!
- Nem...
- De igen, szívem... Minden ugyanolyan lesz, ha visszaérünk... Na gyere, ölelj meg!- szóltam végre, mikor láttam rajta, hogy a végszavamra vár. S valóban, már ugrott is a nyakamba. Összeszorongatott és mintha mi sem történt volna, lekísért a kertbe.
Danielt is megölelgettem, ahogy a szőkeséget is mégegyszer. Végül Hazzával beültünk a kabinba, becsatoltunk magunkat, majd még intettünk egyet az ablakon. Mosolyogva búcsúztattak minket, mi pedig megnyomtuk a nagy, piros gombot, és ekkor elkezdődött a visszautam, Harrynek pedig az első utazása a világűrben.
      A járművünk egyre nagyobb robajjal akart útra kelni, de egy időben a hanggal port is kavart maga körül. Az odalent várakozók eltakarták arcukat, hogy nehogy megfulladjanak, de mégsem mentek be a menedéket nyújtó házba. Én élveztem a helyzetet, ahogyan egyre gyorsabb tempóra váltva szálltunk fel, viszont Hazz a székébe nyomódva reszketett. Ujjaival megtalálta az enyémet és erősen szorongatta. Mosolyogva figyeltem, ahogy be van rezelve. Hála Istennek a foglyunkra nem kellett figyelnünk, ugyanis ő egy elszeparált részben raboskodott.
       Nemsokára már kiléptünk a Föld bűvköréből, egyesesen a bázisunkhoz tartottunk. Látszólag a Kiválasztott már jobban volt, így az ablakon át a távolba mutattam.
- Idenézz! Hát nem csodálatos látvány? Ott a Föld, ahol alig tíz perce voltunk, most pedig már itt járunk...
- De valóban, mesés látvány... No azt hiszem ez nem sok mindenkinek adatik meg...- ámult, miközben fejét a vállamra hajtotta.
      Csodálatosan éreztem magam, egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy nem romantikázni vagyunk itt. Hogy valójában komoly indokkal szállt fel Harry erre a gépre. Valójába örülnöm kellett volna, hogy megmenekül a fajunk, hogy új utódok születnek, hogy minden rendben van, de közel sem volt olyan rózsás a helyzet. Mint már említettem, komoly áldozatot kell hoznia valamelyik társamnak. Nem hiszem, hogy a többiek már kiválasztották a lényt, pedig jobban örültem volna... Akkor nem kéne végignéznem, amint előttem húzzák ki a nevet... Az is lehet, hogy netán én leszek az... Bár nem, az nem lehet, hiszen én már elvégeztem a Küldetést! Én már megtettem minden tőlem telhetőt, teljesítettem a lehetetlent.
      Az űrhajónk kicsit megrázkódott, s vesztettet sebességéből, ami kizökkentette a pánikból. Egyre közelebb értünk a lebegő főhadiszálláshoz, sőt már a pajzson is beléptünk. Harry arcán egy pillanatra átfutott a félelem, de miután megszorongattam a kezét, lenyugodott. Elhajolt tőlem, kiegyenesedett, majd várta a becsapódást.
- Minden rendben lesz, hidd el! Ők sem különböznek sokkal tőletek, csak külsőre...- bíztattam, mikor a járművünk megállt.
       Kicsatoltam öveinket, de elég lassan ment, ugyanis a kezem enyhén szólva remegett. Már nagyon régen nem voltam " itthon " és hiányoztak a többiek. Nagyot fújtam, bár szükségem innentől nem volt rá, csupán megszokásból tettem. Eközben a kilincshez csúsztam és lenyomtam a hideg fémet. Az ajtó lassan felemelkedett, s ez láttatni engedte a kicsi lényeket, akik sorban állva várták érkezésünk. " Sziasztok! Jó újra látni Benneteket, már hiányoztatok. Hivatalosan is szeretném bejelenteni, hogy Küldetésem sikerrel járt, s elhoztam a Kiválasztottat." Az üzenetet mindannyiuknak elküldtem, majd Hazza kezéért nyúltam. A többiek elé állítottam, akik mind gratuláltak érkezésünkhöz, végigmértek minket, majd szétváltak, mikor belépett a Mester a terembe.
      " Köszöntünk Kémlény és Kiválasztott. Remélem jól utaztatok, nem találkoztatok egy meteorral vagy ellenséges űrhajóval sem! " 
- Úristen! Ez.. Ez mit csinál a fejemben?- Harry idegesen és kétségbeesetten kiálltott fel, miközben oldalba bökött. A többieknek nem étették az emberi beszédet, így hangoskodásba kezdtek, mert a hangot viszont érzékelték.
- Harold, drágám! Ők nem értenek abból semmit amit te így mondasz... Mi fejben kommunikálunk, megfogalmazzuk mondandónkat, majd elküldjük annak, akinek szánjuk. Te is meg tudod csinálni a  hely és a Mester miatt, csupán erősen kell koncentrálnod! Próbáld meg!- bíztattam.
" Jó... Azta ez tényleg... Tényleg megy! Szóval jó napot, köszönöm, hogy itt lehetek, csodálatos helyen élnek Önök.. Jól utaztunk, egyszerűen fenomenális volt!"
      A többiek is mind hálálkodásba kezdtek, hogy ők köszönik a Kiválasztott jelenlétét. Örömmel konstatáltam, hogy az első találkozás nagyon jól sikerült. Sajnos nem sokáig élvezhettük Harry jelenlétét, a Mester máris hátára tette a kezét, s elindult vele. Naivan én is utánuk indultam, de a Mester hátrafordult, majd megállított. "Hé! Te nem jöhetsz velünk! Inkább intézd el, hogy Patrick megkapja jogos büntetését! Köszönjük, amit eddig tettél, de innentől már nincs rád szükség!" Ezekkel a mondatokkal hagyott ott, én pedig csak álltam földbe gyökerezett lábakkal. Azt hittem, hogy a kommunikáció nem volt sikeres, s rosszul jöttek a szavak, de ahogy egyre távolodtak, láttam be csak, hogy teljesen komolyan gondolta, amit mondott.
       Az idő meghatározhatatlanul gyorsan szaladt előre. Az órák, a napok csak peregtek, mint az őszi levelek az elszáradt ágakról. Egyedül voltam, ahogy az elmúlt négy napban. Nem érintkeztem nagyon senkivel, még Harryvel sem beszéltem. Társaim, miután megbizonyosodtak róla, hogy ő a Kiválasztott, teljesen rászálltak, kísérleteket végeztek vele. Teljesen elvették tőlem, még csak egy szót sem válthattam Vele. Egyre jobban kezdett idegesíteni a gondolat, na meg kellőképp hiányzott is az én kis bongyorkám. Fejemet a felhúzott lábamra hajtottam, szememet lehunytam. Próbáltam gondolataim más mederbe terelni, viszont ezen a helyen nem túl sok tényező volt, ami segített volna ebben. Hirtelen kopogás hallatszott, ami azonnali felpattanásra sarkallt. Hiper-szuper gyorsan ugrottam a testhez, amelynek hasába rögtön visszaugrottam.
      Féltem, ha Hazza meglát így, már undorodni fog tőlem és nem utazik velem vissza a Földre vagy ha mégis beülne velem egy rakétába, otthon tuti messziről elkerülne. Az illető türelmetlenül rontott be, válaszomat meg sem várva. Hirtelen megfordultam, de miután meghallottam a tompa hangot a fejemben, kicsit csalódtam. " Kémlény! A Kiválasztottat alávetettük minden szükséges kísérletnek, ami azt jelenti, hogy akár ebben a pillanatban kezdhetnénk a folyamatot!" " Hát akkor? Mire várunk?" " Sajnos nincs meg, akit feláldoznánk... Kell keresni egy donort!" Sóhajtott a Mester, miközben kijelentette, hogy ma összehívjuk a Gyűlést. A Gyűlés csak is különleges alkalmakkor gyűlt össze, hiszen azon kis híján  mindenki részt vesz. Szótlanul bólintottam, majd az ágyra borultam a közeli események ismertetése után.
     A Mester nem zavart tovább, hagyta hogy kipihenjem magam a fontos eseményig. Igen, valóban fel kellett készülnöm, hogy fel fogunk áldozni egy teljesen ártatlan kis lényt. Eddig annyira nem hatott meg, ha valaki eltávozott közülünk, viszont most, hogy az embereknél ilyen sok időt töltöttem, rám ragadt az életfilozófiájuk, s bánatuk, ha elvesztettek valakit. A gyomrom görcsbe rándult az elvesztés szóra, hiszen Harryt sem láttam régóta. Kezdtem úgy érezni, hogy már nem szeret és nem kellek neki. Lehet, hogy máris talált valaki mást magának... Lehet, hogy mégiscsak megtetszettek neki az űrlények, vagy kölcsönöztek a kis parazitának egy testet. Lehet, hogy a Feladat elvégzés után egy másik lénnyel utazik vissza a Földre. Lehet, hogy már nem szeret. Lehet, hogy már elfelejtett. Lehet, hogy ha találkoznánk, már meg sem ismerne. Lehet...
     Nem sajnálkozhattam tovább, összeszedtem magam, majd elindultam a  Gyűlésterembe. Még nem sokan voltak a helyiségben, így hát gyorsan elfoglaltam helyem, az első sorban. Mindig is "híresnek" számítottam, a legtöbben tudták ki vagyok. Amióta pedig hozzájárultam a Küldetés sikeréhez a maradék pártucat lény is megtudta ki vagyok. Ergo muszáj volt legelöl helyet foglalnom. Kinyújtottam lábaimat, kezem összefogtam melleim előtt, szemeimet lehunytam, élveztem a halk duruzsolást ami azonban nemsokára hangos  ricsajjá nőtte ki magát. Ahogy körülnéztem, meglepve tapasztaltam, hogy a legtöbb hely már foglalt. A szemeimet mégis az ajtó vonzotta. Vártam a pillanatot, hogy Mr. Styles is megérkezzen. 
      A másodpercek lassan vánszorogtak, nem akart eljönni az az idő, hogy belépjenek. Mikor végre megtörtént, és megérkezett "főnököm", mögötte a Kiválasztottal, a tömeg üdvrivalgásban tört ki. Ha nem járt volna ekkora hanggal Harry bevonulása, valószínűleg azt hittem volna, hogy csak álmodom. Már nagyon régen találkoztam vele és már szinte képes voltam magam előtt látni akkor is, ha fényévekre volt tőlem. Arcomra önkéntelenül is mosoly kúszott és tekintetemet erősen tartottam a bevonuló fiún. Ő azonban még csak rám se nézett. Mereven bámult maga elé, mintha direkt kerülte volna tekintetem. A torkomba gombóc költözött és egyre rosszabbul éreztem magam. A bongyorka szó szerint levegőnek tekintett.
    A Gyűlésen húzás alapján egy száz év körüli lényt választottak Anyának. A társam büszkén vonult ki, hiszen megtiszteltetés volt számára, hogy közössége érdekében hal meg. Hatalmas tapsot kapott, majd elvonult a Mesterrel együtt. Harold egy ideig csak állt ott, úgyhogy hozzáfutottam és megszólítottam. Kizártam a magam körül hangyabolyként nyüzsgő csapatot és csak a fiúra koncentráltam.
- Harry! Szia! Nagyon hiányoztál...
- Szia Stacy! Ne haragudj, mennem kell!- bár nem sokat beszélt hozzám, mégis leszűrtem ennyiből is, hogy rettenetesen fáradt. Bólintottam egyet, és hagytam, hogy elsétáljon mellettem. Szívembe erősen markolt a fájdalom és a felismerés. Már nem szeret. Már nem...