Első - Maggie Cox

 Sziasztok Drágáim! Újra itt vagyok, mégpedig az új résszel! Sajnálom a sok késést, de tábor volt, meg amúgy is rettenetesen fáradt vagyok agyilag... Ne haragudjatok!
Tudom, hogy talán egy picit csodálkoztatok, amint megláttátok, hogy a blog újra aktív. Bennem is van egy ilyen érzés, hogy akkor most mi van? DE ettől függetlenül rosszul érintett, hogy kettő kommentet kaptam, melynek egyike egy díj volt... Nem akarok semmit ráerőltetni senkire, természetesen csak akkor szóltok hozzá, mikor kedvetek van, de nem igazán tudom, hogy érdemes - e a második évadot írnom és hogy örültök - e neki. Mert ha szívesebben maradnátok meg csak Stacy és Harry történeténél, akkor ezt nem erőltetném. Remélem értitek, amit mondani akartam...
Oh, és visszatérve arra, hogy egy éves a blog... Mikor kitettem azt a posztot, volt 50 (ezzel együtt) bejegyzést, 25 követő, 122 megjegyzés és 13 454 oldalmegjelenítés... Ezerszer köszönök mindent, most is! 

Ja és köszönöm a huszonötödik feliratkozót, és köszöntelek itt! :)

Az új olvasóknak üzenném, hogy nem kell aggódni, még most is be tudnak kapcsolódni a történetbe, ha akarnak!

Na nem rizsázom többet, 

Jó olvasást!
Bebyxx

Az éjszaka bár elég hosszadalmasnak tűnt, valahogy mégis csak eltelt. Reggel energiával telve ébredtem, nyoma sem volt kialvatlanságnak vagy fáradtságnak. Csak egyet szerettem volna, mégpedig minél előbb a Földre jutni. Akartam látni az embereket, a növényeket, az állatokat, a természetet, az építményeket. Az álmomban látott világ oly színes és izgalmas volt, mint még semmi az eddigi életem során. Itt nálunk minden fémből készült és uncsi volt. Utáltam ezt a monoton, egyhangú életet, ami idefent adatott. Ki akartam próbálni valami sokkal, de sokkal izgalmasabb dolgot.

Gyorsan felpattantam, nem volt helye a további felesleges időhúzásnak. Kinyitottam az ajtót, majd gyors tempóban a műhely felé igyekeztem. A többiek még nemigen keltek fel, csupán néhány lény kevergett a folyosókon. Az éjjeli őr is meglepődött, mikor a semmiből feltűntem előtte. Mivel ismert, kérdés nélkül engedett be. Egészen Stacy esetéig senki sem őrizte a helyet, de a Mester ezután úgy vélte, nem lehet több mulasztás. 

Nem törődtem vele, hogy esetleg valaki rám nyithat, kizártam mindenkit a tudatomból. Pár perc alatt átnéztem a Robot - könyvet, és végül a legutolsó oldalon meg is találtam, amit kerestem. Az ember ,,receptjét”, mely vörös és határozott vonalakkal volt áthúzva. 

Összekészítettem, ami kell a robotomhoz, majd bevittem a saját részemre. Épp hozzákezdtem az alapok összeszereléséhez, amikor valami neszelést hallottam a bejárat felől. Gyorsan besöpörtem mindent az asztalom alá és a zaj forrása felé indultam. Szia Gyorskéz! Hát te mit keresel már itt ilyen korán? Szólt a fejemben Lassúgondolat. Valóban nem volt erőssége a logika és az ésszerű gondolkodás, elég nehezen fogott fel bármit is. Hozzá hasonlóan mindenkinek egyedi és önmagához passzoló nevet választottunk. Habár nem közvetlenül születése előtt, hanem az azt követő évek valamelyikében. Addig mindenkit csak újszülöttnek neveztek.

Én gyorsan elnyertem a saját nevem, hiszen szinte amióta az eszemet tudom, jól bántam a szerszámokkal. Imádtam mindent, amit szét lehet szedni, majd össze lehet rakni. Az egész lakhelyünkön megtalálhatók mai napig az általam készített tárgyak és persze rengeteg lény éli életét a kezem közül kikerült testekben.

Ááá, csak nem tudtam aludni. Küldtem felé gyorsan a gondolataimat, majd odébb álltam, mielőtt valami csoda folytán neki is időben esik le valami. A gyártósoron levő helyemhez igyekeztem, majd nekiláttam az aznapi feladatomhoz. Nem hiányzott, hogy még más is rákérdezzen a korai bejövetelemre. 

A nap lassan vánszorgott, pedig most nagy szükségem lett volna a gyors befejezésre. Direkt dolgoztam lazán, csak két robottal végeztem, mire az Irányító mindenkit elengedett. Napi öt lett volna az ideális. Gyorskéz! Mi volt ez a mai? A teljesítményed legtöbbször bőven túlszárnyalta az átlagot. Igaz, most is rekordot döntöttél, bár negatív irányba. Megfordultam, majd elnézést kértem az irányítótól. Egy kicsit szétszórt voltam ma. Szívesen itt maradok és bepótolom. 

Lekötelezel. Megleszel egyedül? Halványan bólintottam, de közben majdnem kiugrottam a bőrömből. Rettenetesen örültem, hogy egyedül maradhatok és befejezhetem az emberemet. A látszatot fenntartva egészen addig szöszmötöltem egy robottal, amíg az utolsó lény is ki nem vánszorgott a Műhelyből. Nem akartam gyanút kelteni senkiben sem. Bár néhányuktól lesajnáló és lenéző pillantást kaptam, a legtöbbük még arra sem méltatott. Ez csak nekem kedvezett, szóval ennyit róluk.

Egész este odabent voltam, s szó szerint robotoltam. Mikor az utolsó bőrszelet is a helyére került, ámulattal vizslattam végig a testet. Egyszerűen minden négyzetcentimétere tökéletes volt. Habár neve ember - robot volt, külleme egyáltalán nem volt robotszerű. Sőt, nehezen lehetett volna csak megmondani, hogy nem igazi példány. Még így, hogy az asztalomon feküdt élettelenül, is úgy nézett ki, mintha édesdeden szunyókált volna.

Eddig mindent szépen elrendeztem, csak hogy ekkor eszembe jutott a biztonsági őr. Megoldást keresve huppantam bele az egyik székbe, de egyelőre ötletem sem volt, hogy fogom kijuttatni a testet. Végül csak egy dolog jutott eszembe. Muszáj belebújnom, eljutnom az Állomásig, majd az egyik űrhajóba beszállni.

Bár belsőm rettenetesen akarta volna, hogy végre elfoglalhassam a helyem, belül mégis iszonyatosan féltem. Milyen lesz ha beszállok? Az érzések uralni fogják minden gondolatom és tettem? Érezni fogom a haragot, az utálatot, a szeretetet, a szerelmet?! De mégis az milyen lesz? Inkább nem törtem többet a fejem, hisz az valakinek szemet szúrhat, ha túl sokat tartózkodom idebent. Cselekednem kellett.

Óvatosan kiszálltam az eddigi vackomból, majd a testhez léptem. Csápjaimat lehelletnyi erővel végighúztam a robot arcán, amitől jó érzés fogott el. Csodálatos teremtmény feküdt előttem, aminek nemsokára én is részesévé váltam. Haja szőke volt, nagy sötétkék szemekkel, teste karcsú, bár formás ahol formásnak kellett lennie. Egyszerűen tökéletes, főleg az én tejfehér dundi testemhez képest, a nagy fekete gombszemeimmel és a kopasz fejemmel.

Egy fellépőt vittem a szépségem mellé, majd óvatosan felágaskodtam rá. Csápjaimat magam előtt csúsztattam a testbe, végül egészében belecuppantam a mellkasán levő odúba. A másodperc törtrésze alatt csatlakoztam az érzékszervekhez. Leírhatatlan érzés volt, amint a pillanatnyi sötétség után újra látok, de most már az emberi szem által. Ugyancsak így történt a hallással is. De ami a beszédet illeti, sokkal nagyobb élmény volt. Eddig csakis fejben voltam képes kommunikálni a társaimmal, de most már valóban kiereszthettem a hangom.

–      Maggie Cox vagyok. – mondtam hangosan azt, ami először az eszembe jutott. A nevemet.

Hangom vékonyan csilingelt, s visszhangzott a nagy térben. Ámulatba esve ültem az asztalon és hallgattam, ahogyan elismétlődik az előbbi mondatom újra, s újra. Na igen, arra viszont nem gondoltam, hogy a hangot rajtam kívül is hallotta bárki, aki a közelben tartózkodott. Kifinomult hallásom azonnal észlelte, amint a biztonsági őr nagy robajjal elindult befelé a műhelybe.

Kezemmel gyorsan becsuktam a mellkasomon lévő odú ajtaját, ami pillanatok alatt beleolvadt a bőrömbe, s immár láthatatlanul maradt a kíváncsiskodó szemek elől. Csak én tudtam, hogy ott van, senki más. Leugrottam az asztalról, hiszen nem volt időm a további tétovázásra. A saját birodalmamból kicsusszantam, s immár a gyártósorok közt próbáltam kiutat lelni. Ki kellett cseleznem az őrt, de elég nehéz feladatnak tűnt.

A térben uralkodó sötétség miatt zseblámpával világított át mindent. Közben én a dobozokba csomagolt alkatrészek közt bujdostam. Már majdnem az ajtónál jártam, amikor gondolatát felém küldte. Tudom, hogy egy ember van idebent. Hallottam a hangját. Gyorskéz, mit rejtegetsz idebent? Csak kerüljetek a kezem közé… Legyetek nyugodtan, a Mester elé fogtok járulni. Nem is értem, miért nem lehet megérteni, hogy az a robot igenis veszélyes számunkra… Ez a mai fiatalság… Az utóbbi mondatokat inkább már csak magának tette hozzá, de még mindig ,,vonalban maradt”.

Már csak két határozott lépés választott el az ajtótótól, mikor ledöntöttem három nagy dobozt. Azok is határozott vörös vonalakkal voltak áthúzva, így sejtettem, hogy valami emberi dolog lesz benne. Valóban, többtucat ruhadarab borult ki belőle, amik tompa puffanással landoltak. Felkaptam egy piros fehérnemű - szettet, egy fehér topot, világoskék shorttal, majd kivágtam az ajtót és szaladtam, ahogy csak bírtam.

Mögöttem hallottam a biztonsági őr neszelését, amint próbált kiszabadulni és utánam iramodni, de egyelőre nem tudott. Most már nem érdekelt, ha valaki meglát, csak szaladtam. A fém először még kellemesen hideg volt a meztelen bőrömnek, de öt perc futás után már majd’ lefagyott a talpam.

Nagy sokára megérkeztem az Állomáshoz, ahol öt hajó várakozott indulásra. A legelső vezérlőjéhez mentem, melyen sok gomb és kis lámpa villogott. Mivel barkácsmester voltam, nem keseredtem el a látványtól, simán megtaláltam a beüzemelés gombjait. Célnak beállítottam a Földet, az ottani országok közül Angliát, azon belül pedig London városát. Stacy álmaiban is ez a hely szerepelt, nagyot tehát nem lőhettem vele. És amúgy is érezni akartam a rám maradt emlékek gazdája által oly nagyon szeretett esőillatot.

Mivel a kilövést harminc másodperc múlvára állítottam, most gyorsan magamra kaptam az eddig kezemben szorongatott göncöket. Az Anyától már megtanultam, hogy odalent senki sem meztelen, nekem is alkalmazkodnom kellett hát. Éles hallásomnak nem okozott gondot, hogy meghalljam a folyosón egyre közeledő szapora léptek zaját. Egyre többen érkeztek, hogy meghiúsítsák a tervem, de még pont időben ugrottam be az űrhajómba.

Becsatoltam az övem, hátradőltem, mikor már izzani kezdett a jármű. Kinéztem a kis ablakon és integettem a vezérlőhöz siető, majd azt egyre idegesebben nyomkodó lényeknek. Még egy utolsó üzenetet küldtem nekik, amiben elbúcsúztam, aztán az utazásom megkezdődött a Föld felé. Ahogy Stacynek is előttem nagyjából tizennégy évvel ezelőtt.